Fajtalan

Lőrinczi László
Barátom, Gaetano

Lőrinczi László

Barátom, Gaetano
(Arany János Dante-versének olasz története)

Dr. Sáfrán Györgyi emlékére,
halálának huszadik évfordulóján

1.

    Több, mint másfél évtizedig kerestem-kutattam Gaetano Ghivizzani nyomait szerte Olaszországban.
„szálljak rá A történet régen kezdődött, 1974 decemberében, amikor dr. Sáfrán Györgyi (1911–1985), a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának főmunkatársa, „Arany János hűséges cselédje” – ahogy nevezték –, az Összes Művek sorozat gondozója, elküldött nekem – gyönge fénymásolatban – egy régi, kifakult levelet, és megkért, hogy silabizáljam ki, gondolkodjam el a tartalmán, majd – ha ismét eljutok Olaszországba –” az egész ügyre.
    Íme a levél:*

    Nagyrabecsült uram!
    Nem tudom eléggé megköszönni a gyönyörű költeményt, amelyet Dante tiszteletére küldött; tüstént átadtam Pulszcki ezredesnek, hogy fordítsa le, minek megtörténte után közölni fogom több nagy nevű külföldi költő hozzánk küldött költeményével együtt. Nagyon örvendek, hogy a híres történész, Toldy, tanulmányt ír Dantéról. Nyomban közhírré is tettem a firenzei hivatalos lapban, amelynek egy példányát mellékelem. Firenze és egész Olaszország nagyon jó szívvel veszi, hogy a Magyar Akadémia képviselteti magát nemzetünk eme nagy ünnepén. Szerettem volna, ha Uraságod is idelátogat, és még mindig bízom találkozásunkban, amikor is majd személyesen megújíthatom köszönetemet.
    Rendkívül sokoldalú elfoglaltságom arra kényszerít, hogy rövid legyek.
    Még egyszer kifejezem köszönetemet, nagy hírű uram, és kérem, ne felejtse el, hogy odaadó és hálás szolgája vagyok.

    Nagy hírű
    Arany János úrnak,
    a Magyar Akadémia titkára
    Pest

2.

    Mit tudtam addig Gaetano Ghivizzaniról? Arany János Összes Művei I. kötetének jegyzetanyagából (Bp., 1951, Akadémiai Kiadó, 458. old.) csupán annyit, hogy olaszra fordította Arany János 1852-ben kel, Dante című költeményét, és fordítását egyik verseskötetében (Versi, Pistoia, 1867) tette közzé. De arról sejtelmem sem volt, hogy levelezett is Arannyal, az 1865-ben, Dante születésének 600. évfordulója alkalmából rendezett firenzei ünnepségekkel kapcsolatban. Sáfrán Györgyi most azt kérte tőlem, hogy ismerkedjem meg vele közelebbről is: ki volt, hol élt, mivel foglalkozott, hogyan keletkezett a fordítása... Akkoriban kezdte sajtó alá rendezni Arany levelezését, így fedezte fel az előbbi köszönőlevelet. Váratlanul rátört (és végzetesnek bizonyult) betegsége miatt tartalmáról már nem tudunk eszmecserét folytatni. Ám feltételeztem, hogy alaposabban ki akarja vizsgálni a Ghivizzani-fordítás történetét, hiszen – amint az a levélből kiderült – a fordító nem tudott magyarul! Felvállaltam a nyomozást, határidő nélkül, mert csak rokonlátogatásra kaptam – néha – útlevelet, s ilyenkor nem sok időm és alkalmam volt könyvtárlátogatásra stb.
    Mi egyébbel kezdhettem volna el a keresgélést, mint Ghivizzani említett pistoiai kötetével? (Sarkallt a tudat, hogy Györgyink betegeskedik...) Jegyzeteim tanúsága szerint a hetvenes évek végén, majd a nyolcvanas években hét olasz város – Cagliari, Salerno, Vicenza, Pádova, Firenze és Nápoly – könyvtárait látogattam meg – eredménytelenül. Közben megjött a hír, hogy Sáfrán Györgyi eltávozott közülünk.
    De nem hagytam abba a kutatást, most már nem is annyira a leveleskötetre gondolva (hiszen a Magyar Akadémiától többé senki sem keresett meg), hanem kedves barátnőm emlékére – és mert szent meggyőződésem, hogy számunkra rendkívül fontos a legvékonyabb szál is, amely íróinkat a világirodalom mozgásaihoz fűzte és fűzi. Mivel Ghivizzani kötetét – egyelőre – nem sikerült felhajtanom, úgy határoztam el, hogy más ösvényen indulok el.

3.

    Az Összes Művek jegyzetanyaga szerint Arany Dante-verse – ismeretlen tolltól – prózai fordításban is megjelent Carlo del Balzo Poesie di mille autori intorno a Dante Alighieri (Ezer szerző verse D. A.-ről) című, tizennégy kötetes antológiájának (Róma, 1889–1908) IV. tómuszában. 1986-ban, amikor újra Firenzébe vitt a véletlen, azonnal a Dante-könyvtárba siettem, és kikértem ezt a kötetet... Hátha találok benne valami utalást Ghivizzanira. Zavarom óriási volt, amikor megértettem, hogy adatom téves – ebben a kötetben szó sincs Aranyról. Szerencsére – két előzékeny könyvtárosnő segítségével – egy Dante-bibliográfiából viszonylag hamar kiderítettem, hogy valójában a XIV. kötetről van szó. Ez a könyvtár csak délután van nyitva, s nekem három órám már ráment a tévedésre... Közeledett a zárás ideje. De az egyik könyvtárosnő – aki már nagyon várta, hogy elmehessen – felajánlotta, hogy fénymásolatot készít a XIV. kötet kérdéses oldalairól! Óriási ötlet volt, mert nekem reggel tovább kellett utaznom.
    (Később is tapasztaltam, hogy az Összes Művek I. kötetének a vonatkozó jegyzetanyaga több tekintetben pontatlan. Ezen egy csöppet sem csodálkozom, hiszen amikor az I. kötet készült – 1949–50-ben, az idők bizony nem kedveztek a tudományos kutatásnak. A Vasfüggöny éveiben a kutatók-szerkesztők nem utazgathattak csak úgy Nyugatra egy-egy adatért, de még levelezniük sem volt tanácsos. S micsoda kínnal-bajjal járt a munka az ún. „baráti” szocországokban is, a szoros protokoll-megállapodások keretében!)
    Reggel, amikor elrendezkedtem a vonatban, elővettem az értékes másolatokat. S mit látok? Ez bizony a Ghivizzani (vagy a Ghivizzaninak tulajdonított) verses fordítás szövege, amelyet az antológia szerkesztője az említett, 1867-es pistoiai kötetből vett át!
    Az antológia kétnyelvű; első ránézésre is megállapíthattam, hogy a magyar szöveg csak úgy hemzseg a hibáktól.
    De Ghivizzani fordítását élveztem. A mai fülnek remekül archaikus hangzású, tartalmilag pedig feltűnően pontos. Természetesen hendekaszillabusokban készült (de hát Ghivizzaninak honnan lehetett volna fogalma Arany felező tizenketteseiről?), s persze a rímek (abab) mellőzésével, amit ismét csak nem vethetünk a szemére, mert a nyugati irodalmakban a mai napig fehér hollónak számít a rímtisztelet.
    De hogy miért írta oda mindkét szöveg élére az 1865. május 14-i dátumot, azt nem egészen értem. Talán nem tudta, hogy nem egy alkalmi költeményről van szó – vagy éppen mert tudta, azért „keltezte rá” a firenzei ünnepségek megkezdésének a napjára? Ezt az utóbbi feltevést tartom valószínűnek.
    Ízelítőül idemásolom a költemény első sorait:

    Sopra l'abisso di sue acque stetti;
    Erano liscie in vista, e come l'ombra
    Cupe; di rosa una fogliuzza a pena
    Avrebber mossa: ed ondulavan quale
    Lievemente la terra al terremoto.

    Még csak annyit, hogy Ghivizzani fordítása öt sorral hosszabb az eredetinél... De kicsire most nem nézünk!
    Ellenben a magyar szöveg egyenesen borzalmas. Tessék, ugyancsak az első öt sor, „betűhív” átírásban:

    Allattam vizének mélységes fellett.
    Sima volt a fölszín, de sötét mint árugék,
    Aliz mozzanta mez a vózsalerelet,
    Mint rengéskor a föld, csak aloz hullámlék.
    Aczéltiszta tükre visszveste híren...

    A magyar szöveget kísérő terjedelmes jegyzet viszont szépen és pontosan ismerteti Arany életét és munkásságát, de csak 1874-ig. (Később olvastam valahol, hogy a korabeli olasz kritika nagyon méltatta C. del Balzo miniatűr portré-esszéit.) Kérdés, hogy honnan szerezte be adatit? Talán éppen a Magyar Akadémiától? És van-e ennek nyoma?
    Sajnos, csak ott, a vonaton vettem észre, hogy a fordítást követő zárójegyzet, amely az évezred szó értelmét magyarázza (Ghivizzani ugyanis secoló-nak fordította, helyesen, mert a szó olaszul nemcsak századot, hanem „végtelen időt” is jelent), egy toldatban életrajzot is ígér a fordítóról a könyv 558. oldalán... Téphettem a hajamat, hogy mikor és hol vehetem majd újra kézbe del Balzót! Azután egyszer ez is elkövetkezett...

4.

    De addig... Az Összes Művek I. kötetének jegyzete szerint (437. old.) „1865-ben, Dante születésének hatszázados évfordulóján, Olaszország (sic, L. L.) pályázatot írt ki Dantét magasztaló költeményekre, amelyeket albumba gyűjtöttek. A Magyar Akadémia Arany költeményét nyomtatta ki, külön lapon, ezt küldte a Dante-Albumba. Rádl Ödön, a Petőfi Társaság tagja, később megnézte az albumot Firenzében, a Santa Croce templom sekrestyéjében; benne találta Arany költeményét, mellette olasz fordítását (kiemelés L. L.), a bírálók sajnálkozásával, amiért a verset nem az előírt latin, olasz, francia vagy spanyol nyelven nyújtották be, mert ennyi mélységgel, ily klasszikusan és tömören egy pályamű sem jellemezte Dantét. (Beszéd a nagyszalontai Csonkatorony felavatásán, 1899. aug. 27.)”
    (Firenzében nem mentem el a Santa Croce templomba, mert korábbi értesülésekből tudtam, hogy a hatvanas években óriási árvízkár érte [és a város jórészét is], s levéltára teljesen tönkrement. Engem csak az érdekelt volna, hogy miféle fordítás kísérte a küldeményt).
    Úgy tetszik, Ghivizzani szemében nem sokat számított a hivatalos album-akció (bár bizonyára tudott róla), ő a maga szerkesztői diadalát kereste (sikerrel!), s Aranynak is bizonyára többet jelentett egy ifjúsági lap nyilvánossága, mint egy – akármilyen díszes – album sötétje. Elküldte a költeményt, a fordítás ügyét pedig rábízta a szerkesztőségre.
    S valóban, Ghivizzani „Pulszcki ezredes”-hez fordult – aki nem lehetett más, mint Pulszky Ferenc (1814–1897), Kossuth képviselője az olasz kormány előtt az ideiglenes fővárosban. Életem és korom című önéletírásában (Pest, 1882–1884, újabb kiadása 1958-ból) beszámol ugyan a Dante-ünnepségekről, de Ghivizzani nevét nem említi, és a verspályázatról sem ír. Hogy Firenzében miként lett ezredes (colonnello), azt bizony nem tudtam kideríteni, bár rengeteg időt pazaroltam erre a parányi rejtélyre is. 1866-ban visszatért Magyarországra.
    ...Vártam a legközelebbi kutatási alkalmat. Két évvel később ismét Vicenzába, Palladio városába vetődtem. Két könyvtárban is kerestem a Del Balzo-antológiát, eredménytelenül. De az egyikben tanulmányozhattam a La Gioventù egész 1865-ös évfolyamát. (A lap különben 1862-1869 között jelent meg, havonta). A március–áprilisi számban rá is bukkantam egy szerkesztőségi közleményre, amely a külföldi költők Dante-verseinek összegyűjtését javasolja, mint első lépést egy nagy világirodalmi ablaknyítás felé... Az akció hátterében Gaetano Ghivizzani rovatvezető állott. Lelkes és korszerű gondolkodású ember lehetett, ha az alig-alig egyesült Olaszországban már a világirodalmi kapcsolatok megteremtését kereste. Szerettem volna tudni, hogy a Dante-ünnepségek körül volt-e valami szerepe, ezért átnéztem a Giornale del Centenario di Dante Alighieri celebrato in Firenze nel 1865 (ez volt a Dante-ünnepség hivatalos lapja, mindössze egy évig jelent meg) teljes gyűjteményét, de Ghivizzani neve nem bukkant fel benne. Tele van szervezési hírekkel, felhívásokkal stb., csak éppen a hivatalos verspályázatot és az albumot nem említi.

5.

    1992 tavasza. Rómában, és nemcsak átutazóként a Termini-pályaudvaron vagy a fiumicinói repülőtéren... Egykori diákszállásomtól nem messze, a Nemzeti Könyvtár közelében laktam, így a napom mindig egy szép sétával kezdődött a ragyogó kék ég alatt. A Nemzeti Könyvtárban szigorú ügyrend szabályozza a könyvek kiadását. Két óránként lehet könyvet igényelni, egyszerre csak egyet.
    Az előcsarnokban van egy bibliográfiai kutatórészleg, ahol a polcokon lévő könyveket szabadon lehet használni, és komputer is segíti a munkát. Nos, miközben a pistoiai kötetet vártam, a komputer Giovanni Casati Dizionario degli scrittori italiani (olasz írók lexikona) című, több kötetes, 1934-ben megjelent művéhez irányított; s csakugyan, találtam benne néhány sort Ghivizzaniról is. Az első és legmeghökkentőbb adat az volt, hogy barátunk 1843-ban született Luccában (mh. 1903, Róma). Tehát a „szerkesztő úr”, aki Arany Jánossal levelezett, egy huszonkét éves fiatalember volt! A rokonszenvem nyomban megnőtt iránta... Ez a legény szövögetett világirodalmi szálakat kicsiny rovatában! Megérthetjük újságírós hantáit is... Hogy például azonnal bellissimának nevezte Arany költeményét, holott még egy kukkot sem értett belőle; s hogy aszongya, mennyire örvend Toldy Ferenc készülő tanulmányának; meg hogy óriási elfoglaltságára hivatkozik. Egyébként – a lexikon szerint – mint költő főként alkalmi verseket írt, közben tanárkodott, s van egy prózai kötete is 1882-ből.
    Aztán kézbe vehettem pistoiai verseskötetét. Igen, Carlo del Balzo innen vette át Gaetano Ghivizzani „fordítását” a magyar szöveggel együtt (218–220. old.), ám ez itt – néhány ékezettől eltekintve – hibátlan. A del Balzótól közölt zagyvaságért tehát nem Ghivizzani a felelős.
    Arany költeménye mellett ott van egész firenzei gyűjtése. Rámenős egy gyerek volt! Írt például Victor Hugónak, Alfred Tennysonnak (hogy csak ezt a két nevet említsem), és kapott is tőlük kedves válaszokat és szép verseket. Az ezekhez fűzött jegyzeteiben (a válaszlevelek mellett) közli, hogy kinek a segítségével készült a fordítása – kivéve éppen az Aranyét, amelynek a fordítási körülményeiről hallgat! Talán Pulszky tiltotta meg, hogy a nevét egy ilyen piti ügyben említse? Elképzelhető, de... marad a titok.
    Elolvastam az egész kötetet. Ghivizzani briliáns verselőként indult kamaszkorában, majd – érthetetlenül – hanyatlani kezdett. Családi, vallásos, történelmi vonatkozású ódákra, elégiákra, köszöntőkre szorítkozott, igazi költő nem lett belőle. Végigböngésztem 1882-es prózai kötetét is, minden haszon nélkül. De verseinek, írásainak a keltezéséből megértettem, hogy középiskolai tanárként ide-oda hányódott; Firenzében, Maceratában, Pistoiában, Reggio Emiliában és L'Aquilában tanított, ha ugyan teljes a lajstromom.
    Természetesen – másnap – del Balzo XIV. kötetét is újra kivettem, hogy elolvashassam Ghivizzaniról írt életrajzi jegyzetét.
    Furcsa és megrázó emberi sors rajzolódott ki előttem! Del Balzo szerint Ghivizzani 1840 táján született Firenzében. A pisai egyetemen jogot tanult, majd Firenzében újságíróskodott. Később tanári pályára lépett, és – ahogy azt én is megállapítottam – egyik iskolától a másikig vándorolt Közép-Olaszországban. Végül bizonyos „fatti di vita” (életbeli dolgok) miatt eltávolították a tanügyből. Élete utolsó éveiben munkásként dolgozott a római ásatásoknál, két és fél lírás napibérért. Szegényen, elhagyatottan halt meg, 1903 márciusában.
    Nem érte meg, hogy 1908-ban, negyven esztendő múltán, viszontláthassa fiatalkori fordításait Carlo del Balzo világirodalmi antológiájában... Mert del Balzo – természetesen – nemcsak Arany költeményét, hanem Ghivizzani teljes Dante-anyagát átvette 1867-es kötetéből.
    Egy évvel később ismét Rómában járván, a Via del Male-ban lévő Központi Anyakönyvi Hivataltól megszereztem Gaetano Ghivizzani halotti bizonyítványát. 1903. augusztus 2-án halt meg. A felesége által bediktált adatok szerint Luccában született, és 63 éves volt, amikor elhalálozott. Foglalkozására nézve ügyvédnek vallotta magát. Szülei Antonio Gh. és Adelaide Marcucci voltak; feleségének a neve Elisa Solari. Letettem a tollat.

*

    Nem mulaszthatom el, hogy megköszönjem Dánielisz Endre barátom szívélyes levélbeli közreműködését a bibliográfiai pontosításokban.
    Utolsó római utam után a bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai katedrájának a hallgatói előtt is beszéltem Ghivizzani-kutatásaimról. Üdvözlöm őket, immár tanári katedráikon!

Settimo San Pietro, 2005

 *A kéziratban szerepel az olasz nyelvű eredeti is, de helyhiány miatt csak magyar fordítását közöljük. [Szerk. megj.]