Fajtalan

Drága Barátom!

    Legelőször is bocsásson meg nekem, hogy nem írtam időben. S utána azért is, hogy e levélkezdő sorokban ellenállok az olvastam költőtárs olvastamnak. A könyvét háromszor olvastam el. Bé kell valljam magának, másodízben azért, mert okos s intelligens dolgokat akartam írni ebben a levélben. Aztán – valamivel később, harmadszorra – egy furcsa fizikai jelenség kapcsán. Már jó pár napja nem leltem a helyemet, mind kajtattam a házban, s fogtam a dolgokat az időjárásra. S hát tapasztalom, hogy a képernyőm bal alsó sarka, ahol a maga regényét ikon képiben tároltam volt – ááá, édes, tudjuk mi –, egyre dudorodik, s meredezik kifelé (erőtől duzzadón). Na, mondok magamnak, itt újraolvasás esete forog fenn. S lőn. Nem részletezem, hogy egy – már birtokba vett – dolog hogyan tud vadonatúj örömökkel szolgálni. De ezúttal a szöveg úgy kínálkozott fel, mint a maga valamelyik leányhőse. Engedje meg: csakis olvasójának kedvéért húzott frissen mosott testére alsóneműt, szoknyát. Ekkor találtam reá a kedvenc részecskémre, nem tudom megállni, s ide fogom kopipésztelni. Előtte csak annyit, hogy tudom, mindketten tudjuk, nem túlzottan értelmes dolog ilyen – milyen? – kritérium alapján választani: mintha az ember bankjegyekkel telizsúfolt kofferből mondjuk csak az angol fontokat hajazgatná kifelé – holott a többi is keményvaluta. De ez úgyis magánlevél, s ismer engemet, vaj mia. Szóval:
    Egy furán öltözött lányt szemrevételez, aki morcosan néz, nagyon fekete és nagyon unott, minden ruha alól kivillanó testrészét piercingek és tetoválások díszítik, s haja lenyírva várja a növekedést, hogy valamikor végre koronaként terülhessen el egy szépséges menyasszonyi fátyol vagy koszorú alatt. A megfelelőnél legalább két számmal nagyobb bakancsot visel, a világhoz való viszonyulását szögletes mozdulatokkal igyekszik kifejezni, de közben annyi báj, annyi levetkőzhetetlen női kecs van minden rezzenésében, hogy Jozefát úr csak az estére tud gondolni, az estére, amikor ez a lányka hazamegy, nem kis munkával leszedi magáról a sok gyűrűt, láncot, reszkető bőréből kihúzgálja a tűket és egyéb szerkezeteket, majd különféle, a globalizációt nagyban elősegítő szupermarketekben vásárolt krémekkel a bőrét kenegeti, hogy szép legyen, hogy kellemes legyen megsimogatni, és közben azon töpreng, hogy nő legyen, vagy inkább lázadó. Végül némileg röstelkedve, de közben gonosz kisgyermek-örömet érezve felhúz egy bugyit, melynek hasi részénél Micimackó öleli Malackát, és vidáman integetnek onnan.
    Ez, barátom, vegytiszta KECS. S annak reményiben, hogy a nyálas feldicsérés szándékát maga is távolinak tartja tőlem: KÖSZÖNÖM. Ezért a nem szokványos levélkezdés, s ezért a nem-elmélkedés a szerkezetről, az intertextualitásról, az alkalmazott szerzői kommunikációs modellről. Mindezt bőven kifejtheti magának valamelyik jó tollú bölcsészkolléga (remélem, meg is teszi), én vidéki vagyok.

............................................................................................

    Mégis, meg kell írjam, számomra mennyire nyilvánvalóan „belső könyv” a Jozefát. Mert akárhonnan nézem: olyan itthoni/otthonos nekem, mint az (...) frakkja, a (...) slápja, a (...) rumja, a (...) játszótere. Az derül az Öregmunkás hallatán, aki lapozta az Ifjúmunkást. Már csak mi köszönünk kezét csókolomot, s nekünk mondják rá, hogy menjünk a picsába. Az „Idegeneknek tilos a bemenet!” tábla alatt. Persze, ezek apróságok. Csakhogy ott van a szerző humora is, amellyel végig leköt, lekötelez, lebilincsel, brillíroz, susztert ad, mattol. Értse így: mindent csinál, csak nem röhögtet. Számomra ezt – így Bajor Andor szervírozta utoljára. Feltett szándékomban állt megtartani őt egyetlen kedvencemnek, de immár a Jozefát-féle hangot is melléje pászítom. Ja, találtam a szövegben egy vagy két beépített-beemelt viccet is, ezek valahogy apró szálkáknak tűntek egy sima és tömör felületen.
    Még egy nem túl nagy fontossággal bíró dolog: talán előfordulhat, hogy a regény megjelente után valamelyik tisztes családanya sovénnak titulálja magát. Ez természetesen annyira abszurd, hogy több szót nem es vesztegetek rá. De a tisztelt olvasó néha biza (...), s a szerzőnek arra is bólintani kell.
    Lehet, hogy most hülyeséget írok, de nekem a Jozefát egyetlen nagy leánykérés története. Nem valamiféle óhajtott nő birtokba vétele, gondoljon inkább a szó hagyományos értelmére. Épp most számolom össze a „nőit”: Linda, Lilla, Márta, Éva, Irén, Edit, Margit néni, Mira (Afrodité, Heléna, Vénusz), Rebeka, Dzsenifer, Liza, Gizi, Etelka, Kata, Mariann, Zsuzsa, Lukréciácska. És Lenke/Aranka, Elvira, Eszter, Antónia, akik mind egyetlen személy felé vezetnek: LÉNA. Igen jól fordítja ki és egybe a történeteket, amelyek végső értelmüket a kávéházi beszélgetés során nyerik el: „Mindezt húsz nő tette velem. Azaz egyetlenegy.” A maga sok tekintetben remek regénye számomra ebben nyeri el az igazi, élvezetes nagyságát. A megismerés útjának ilyetén leképzésében.
    Én igazán nem akarom agyondicsérni a könyvet. Egyáltalán, megdicsérni se akarom, mert az irodalom szintjén lemondtam bármiféle értékelési módszeremről. Ne menjünk bele filozófiai üresjáratokba, miért jó, ami jó, mihez képest jó, mért pont az a viszonyítási alap, mennyire s mennyivel jobb egy mű valamelyik másiknál. Azt viszont bizton gondolom, hogy magának ász van a kezében. Az a lap, amelyet a szemben ülők csak hátulról látnak, s ami lehet akár tökéletesen fehér, téglalap alakú papírlap is. Amit mindig a tárcájában hord, együtt a kényszerűséggel, hogy mikor és hol, kinek és miként kéne felmutatni. Drága barátom, azt hiszem, magának ezzel a furmányos Jozefát-könyvvel sikerült felmutatni. Vagy még inkább: megmutatni.
    Üdvözölöm innen, Kluzsnapokából, ígérem, mihelyt összébb szedem magam, gyakrabban válthatunk levelet, ha magának is kedve támad hezza. Ölelem, s köszönet a könyvért.

Burus