Fajtalan

Muszka Sándor
Muscariculum

Muszka Sándor

Muscariculum

(részletek a szerző Mi nem lóg ha áll című kötetéből, megjelent az Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy kiadásában, Kolozsvár, 2007))

Születtem 1980. március másodikán.

Aztán egy nap Bokorral, aki egy farmon dolgozott úgy délelőtt kilenc és tíz között a művész kocsmában – mi neveztük így, s ahova iskola helyett jártunk – megalapítottuk valószínűleg minden idők legjobb és legsikeresebb zenekarát. Ezt onnan gondolom, hogy rá egy órára a hetedik rum körül már lemezfelvételünk is volt, erről egy számot még ott helyben elő is adtunk. Később engem valaki hazavitt.

Vannak olyanok, akiknek valamiért, folyton beszélniük kell. Mindig van valami, amit éppen el akarnak mondani, és lehetőleg mindenkinek, akivel csak találkoznak. Közben meg végtagjaikkal úgy hadonásznak, mint aki éppen nyuvadozik. Lehet, hogy tényleg légszomjuk van.

Ha az embert gyakran hivatgassák, egy idő után megszokja, próbálja megérteni a frusztrált tanárnénik lelkivilágát, aztán letesz róla. Ezek folyton ilyeneket kérdeznek, hol voltál fiam, miért szivarozol, miért késtél, hogy beszélsz fiam, nem szégyelled magad, ez utóbbi inkább kijelentés mintsem kérdés. Ha már muszáj iskolába járni, már pediglen valamennyit muszáj, hát én ilyenkor olvasni szoktam. Lassan megszokták, valószínűleg úgy gondolják, hogy még mindig jobb, mintha a pad alatt pókereznénk, na meg legalább ott vagyok. Különben mindig csak a baj, egyszer felrobban a vécé, mert hogy valakik felrobbantják, máskor valaki tüzet rak a tanteremben, és szalonnát süt, golyóstollra szúrva, verekedés, ordibálás, pofátlankodás, na meg az a sok igazolatlan hiányzás, hogy nem könnyű az egyszer szent.

Írtam egy verset az iskolaújságba:

Öld meg az istent
Áruld el a hazád
Ha nincsen semmid
Ne fogd be a szád

Miután megjelent, ki akartak dobni. Én mondtam nekik, hogy ez olyan József Attilás, de lehet, hogy ők azt a pasast nem is ismerik, aztán hogy anyám ott dolgozik, mégse dobtak ki, egyébként nem úsztam volna meg.

Különben már régebb írok verseket. Ez úgy kezdődött, hogy egy olyan 12-13 éves koromban szüleim és tanáraim ámulatára megtanultam írni, olvasni. Azért mondom, hogy ámulatára, mert senki nem hitte volna. Aztán úgy belejöttem, hogy egy egész nyarat töltöttem olvasással, de ezt úgy, hogy ki se mentem a házból Ekkor az ideggyógyászatra vittek, ahol azt mondták, hogy végül is semmi bajom nincs, de azért felírtak valamiféle nyugtatót.
Egy nap apám azzal az ötlettel állt elő, hogy jó lenne talán, ha írnék is valamit és hozott egy Bóbita nevezetű gyereklapot, ebben egy pályázat volt, novellákat kellett írni. Én rögtön neki is álltam, és átírtam Mózes Attila egyik novelláját és elküldtem. Majd jött a válasz, hogy a pályázatot ugyan nem nyertem meg, de szerintük tehetséges vagyok, úgyhogy küldjek még. Én ezen felbuzdulva nekiálltam átírni a Grand Kapitány gyermekeit. Ez éppen akkor ment sorozatként a tévében, na de aztán a sorozat hamarabb véget ért, mint ahogy én átírtam volna, és különben sem érdekelt sem a kapitány, sem a hülye gyermekei, a legjobban az indián tetszett, aki ült a hegyen és fordítva szívta a szivart.

A verssel meg úgy találkoztam, hogy volt egy orosz vagy milyen magnónk, meg hozzá egy szalag, amelyiken azt hiszem Latinovics szavalt Ady verseket. Ilyeneket mondott hogy:
Milyen csonka ma a hold, az éj milyen sivatag, néma, milyen szomorú vagyok én ma, milyen csonka ma a hold
Meg hogy:
Fut velem egy rossz szekér, utána mintha jajszó szállna, félig mély csönd és félig lárma, fut velem egy rossz szekér
Ez tetszett és gondoltam én is valami ilyeneket kellene írjak. Szebb is, meg rövidebb is, mint a hülye regények, meg egy ilyent talán átírni is könnyebb volna.
Azt hogy tehetséges vagyok, onnan tudtam, hogy mindenfelé elküldtem a verseim, és sehol nem közölték.

És megvolt az első koncert is. Kibéreltük a színház mögötti klubot, én meg egész nap a szövegeket tanultam. A magyar számok még haggyán, de az angolokkal igen csak meg volt gyűlve a bajom, ugyanis a fuck you-n kívül egyebet ezen a nyelven nem igazán tudtam. Ez csak azért volt probléma, mert valaki ígért egy jó mikrofont, amibe majd a szöveg is hallatszik, ugyanis az enyém, amivel a próbaterembe nyekeregtem egy orosz – szerintem játékmikrofon – volt, amit még egy haver lopott a pionírháztól. A próbákon mindenki jó előre eltervezte, hogy mit fog majd csinálni a színpadon. A fiúk lennebb engedték a gitárt, a dobos a pálcát forgatta, én meg derékig levetkeztem, és a mikrofont lóbáltam. Miután egy párszor fejbe vertem magam, már egészen jól ment. A koncertre az összes rockos eljött, mind a tíz, aki a városban létezett, na meg a haverok Róka, Szityu, Fuck Off, Medve, Lehel, Bandi, Cápa, szóval voltak vagy húszan. Mi meg zenéltünk. A beleélés része annyira jól sikerült, hogy azt sem vettük észre, mikor egy részeg csávó az egyik hangfalat egyedül lepogózta.

(...)

Megyünk magyarba. Énekelés, röhögés, a sofőr meg ideges. Hátra-hátra szól, de hát a sofőrökkel az van, hogy seggfej az egész. Hajnalban megállunk a vám előtt. Itt az egész bandának pisilni meg szarni kell, mert hogy a vámnál állítólag nem lehet kiszállni a buszból. Ezt én persze sehogy sem értem, mindenkitől azt kérdezem, hogy mi van akkor, ha valakinek fosni kell. Nem tudja senki, a hülye sofőr szerint befosik és kész.
Jön a vámos, leszállítja az egész társaságot, turkál a csomagjainkba, el nem tudom képzelni mire kíváncsi. Kinyittatja a táskámat, belenéz, kiveszi az újságpapírba csomagolt szandálom, megforgatja, aztán azt kérdi strandpapucs? Mondom, az lepcsi. És mindenki ideges.
Ahogy megérkezünk a panzióba, én rögtön a budit keresem. Bemegyek és hallom, hogy valaki mondja, hogy menj má’, nézd meg valamit nem lop el.

A nevünk Vibrátor, és próbálunk százhússzal. Diákzenekar-fesztiválra készülünk. Én szereztem egy jobb mikrofont, a fiúk meg mindenféle gitárokat bellérkednek, már amennyire ezeket gitárnak lehet nevezni, ugyanis ezek még mindig jobban hasonlítanak egy felhúrozott vágódeszkához, mint ahhoz, amit hangszernek szokás nevezni. De szól és hallszik és ez a lényeg. Azt hogy a bandát elviszi, egy haver vállalta, aki aznap megy arra, káposztával.

Eldöntöttem költő leszek. Mindenféle verseket olvasok és írtam már vagy százat. Lehet, hogy könyvben is kiadom. Azt ugyan nem tudom, hogy hogy kell, de majd kiderül. Egyelőre az van, hogy begépeltettem egy csajjal és sorrendbe raktam. Akiket kérdeztem, mindenki azt mondta, hogy pénz kell hozzá, csak az nekem nincs, de beszéltem Ráccal, azt mondta segít.
A csávó Hendrix-et hallgat és mindenkit megver biliárdban. Van egy kocsma a Temető utcában, oda járunk inni ketten.

(...)

Az érettségim, habár egy csomó faszkalap már előre örvendezett, hogy nekem biztos nem sikerül, sikerült. Na de tudjuk, hogy az emberfajtában szarháziból van a legtöbb. A színire ellenben nem vettek fel. Állok, nézem a táblát, körülöttem baszatlan csitrik meg mindenféle seggdugasz kultúrifjak. Lehet, hogy nem is baj, mondom magamnak, valaki ígért valami melót, szereztem lakást, azt hiszem, itt maradok.

A kocsmát, ahova járni szoktam Beduinnak hívták, azaz hogy volt neki valami más neve is, de azt senki nem tudta, ezt a nevet gondolom a tulajról kapta, aki igencsak fekete volt, valószínűleg őt nézhette valaki arabnak. És nem jön be senki, azaz hogy mindenféle arcok jönnek, csak hogy egyet sem ismerek. A Németet például ismerem látásból, de ő is csak épp hogy benéz, s már megy is, állítólag valamikor profi bokszoló volt, habár én csak inni láttam. A gyertya fényét leszámítva, amit a bárpultról vettem le, habár ez is olyan inkább dísznek való gyertya, a lakásban teljes a sötétség.

Ha sokáig vagy magadra, egy idő után hangosan kezdesz beszélni magadhoz. Leginkább azt magyarázod, hogy miért vagy magadra. Aztán sorra minden egyebet is, amit végül is sem megmagyarázni, sem megérteni nem lehet. Van, akinek ez egész életében megmarad.

És van pénz, azaz hogy csak lesz, egyelőre egy villát figyelünk, én délelőtt, Cápa délután. Ő egy autószerelőnél dolgozik, muszáj neki, felfüggesztették. A pasas bent járt a műhelyben ellenőrzésre, ott mondta, hogy elutaznak. Szép család, anyuka szerintem úgy 120, apuka 150 kiló, a tízéves körüli kölykeik olyan 75-80 fejenként. Három napja nem történik semmi, egyszer kereste őket egy dzsipes pofa, ennyi. A kölykök iskolába, a mama meg isten tudja hol, de három előtt még sosem jött haza, a papa csak úgy hét-nyolc körül jön, Cápa szerint valami góré, de hogy hol azt ő sem tudja. Állok, nézem a házat, gondolkodom, és be vagyok szarva, ilyent még nem csináltam.

Hajnali három, a taxival két utcával fennebb vitettük magunk. Egymás után szívjuk a cigiket, zsaru sehol, megyünk. Álldogálunk a ház előtt, még szívom. Cápa már mászik, felér a tetejére, ugrik, vigyázz a töködre – mondja. Szinte négykézláb megyünk az ajtóig, a kabátjából szerszámokat vesz elő, én meg az udvart figyelem. Matat a zárral, nekem meg úgy reszket a lábam, hogy alig bírok állni. Mondom: a fasz kivan, nem lehet gyorsabban? Nem válaszol, csak káromkodik. Bent vagyunk. Úgy egyeztünk, hogy az övé az emelet, az enyém meg alul. Felmegy, én meg csak állok, és azt se tudom, mi a faszt csináljak. Kihúzigálom a fiókokat, belenézek a vázákba, a szőnyeg alá, a képek mögé, sehol semmi. Indulok fel, de ő már jön szembe. Azt mondja, megvan, a ruhák alatt volt. Átmászunk a kerten, és próbálunk nem rohanni.
Lennebb megyünk egy pár utcával, taxit hívok, és közben azon imádkozom, hogy ne igazoltassanak.

Kezdek idegbeteg lenni, éjjel álarcos rendőrök törnek rám, nappal meg annyiszor jön, hogy kiszökjek az ablakon, ahányszor az emeletemen áll meg a lift. A villanyt visszaköttettem, éjjelre sem oltom el. A tegnap például azt álmodtam, hogy a szobám négy sarkában négy csuklyás pap áll és fennhangon imádkoznak értem, majd késeket vesznek elő és rám ugranak. Hogy ez az álom mit jelent, nem tudom, és különben is református vagyok.

(...)

Hazaköltöztem. Felhívott Cápa, hogy le kéne nézzek a Beduinba. Összejött két csávóval, tudnak valami melót, s hogy mit szólok hozzá. Lemegyek, ülnek hárman a pultnál, az egyik úgy néz ki, mint valami transzvesztita, másikat meg úgy tűnik láttam már valahol. Mondják, hogy lenne egy villa fent a dombon, már nézik egy hete, s hogy nem érdekelne-e. Kimegyek a budira, intek Cápának, utánam jön, kérdem, hogy kik ezek a faszok. Mondja, hogy az egyik vele járt iskolába (a transzvesztita), a másikat meg ő sem ismeri. Kérdi, hogy mit szólok hozzá. Mondom, hogy korrekt a dolog, csak azt nem tudom mi a fasznak kellünk mi, ha ők is meg tudnák csinálni. Meg különben sem tetszik nekem ez a két pofa. Úgyhogy, ha ő akarja, csinálja, de én ezekkel nem megyek. Visszamegyünk, iszunk, aztán az egyik összeverekedik a budiról jövet valami melósokkal. Otthagytuk őket.

Néha még mindig rám jön. Ilyenkor égetem a villanyt, vagy valami hotelban alszom. Nekiálltam gyúrni. Elhatároztam, hogy megcsinálok ezer fekvőtámaszt. Gondoltam, ha rám is jönnek a zsaruk, ennél többet ötön nem tudnak. Valahogy csak megugrom. Délutánonként a pályán lógunk, atléták, birkózók, meg van egy pofa, aki valamikor kickbox bajnok volt, de aztán, hogy sokat iszik, hát kibaszták. Ott marhulunk estig, rúgjuk egymást. Néha tényleg igazi balhé van. Egyszer egy hétig nem tudtam felállni.

Összejöttem egy csávóval, azt mondja, tudna valamit, csak egy kicsit komplikált, mert hogy riasztók lehetnek, de ha gyorsak vagyunk, meg tudjuk csinálni. Szóltam Cápának, mondta, hogy neki sincs már pénze, úgyhogy benne van. Úgy döntöttünk, hogy szombaton megcsináljuk. Mindennap kimegyek, lógok a környéken, néha mind a hárman nézzük a helyet. Vettem egy sapkát, kesztyűt meg egy új tornacipőt.

Én már megint be vagyok szarva, és még el se kezdtük. Ülök hátul a Daciába, s remeg a lábam. Elsőnek a pofa megy be, keresgél a polcokon, közben mi is bemegyünk, felteszem a sapkát, a kesztyűt. Ez már a pultnál van, kivesz egy baseball ütőt a dzsekije alól, s mikor a kasszás elkezdi beütni a cuccot, amit a pultra tett, ez fejbe baszta. Átszökünk a pulton, Cápa kirángatja a kasszát, mi meg nézzük, hogy máshol nincs-e. A pasas a földön hörög, ömlik a fejéből a vér. Én meg úgy be vagyok szarva, hogy alig látok. Fekszem hátul az ülésen, valamelyik hülye még egy üveg pezsgőt is hozott.

Ha nincs semmilyen diplomád, és semmihez nem értesz, és csak olyanokat ismersz mint te, akkor csak szar meló van. De különben is, minden meló szar, kivéve amit magadnak csinálsz. Az összes többinek csak más lássa hasznát, te meg csak dolgozol hétfőn, hogy kedden is dolgozhass. Egyéb értelme nincs.

Felvettek az újsághoz, nekiláttam, írtam is már vagy két cikket, ilyeneket hogy egy éves a Dacia Nova, meg a város szórakozóhelyeiről. Most meg az a gond, hogy azt várják tőlem, hogy ilyeneket írjak, hogy hol lehet füvet venni, lehet-e kapni fegyvert, meg egyéb szarságok, fizetni meg nem igen akarnak, úgyhogy már ott is hagytam őket.

Valamiért mostanában mindenki Amerikába menne. Egész nap vízumért meg mindenféle pecsétekért járnak. Jó páran kapnak is, mehetnek mosogatni, Mickey Mouse-nak a vidámparkba, budit pucolni, házat meszelni mexikóiakkal. Azt mondják kell a pénz, autóra, házra, mindenféle cuccokra gyűjtnek. Hát nem tudom, nekem ehhez semmi kedvem nincs, makszimúm egy új fogsor kéne, meg esténként néha több sörre, de hát én állítólag antiszociális vagyok.

Levi itt akarja hagyni az egész céget, szervezett egy turnét Albertéknek, és megy velük. Azt mondja, mire visszaérnek biztos kidobják, de le sem szarja, a faszán jön ki az üzletkötés. Az igazság az, hogy én is unom már a cipekedést, úgy sem akartam ezt sokáig csinálni, úgyhogy mondtam, hogy ha így van akkor meglépek én is.

Hazajöttem.

Várom a nyugdíjat. Örs mondta, hogy minden hónapban a postás az ő blokkjukban kezdi el osztani, ilyenkor mindig van nála egy táska pénz.

Ha kinyitsz egy tankönyvet, vagy egy újságot, minden második oldalon van egy okos ember. A könyvekben a régiek, az újságban az újak. Néha csak azon csodálkozom, hogy én hogy a faszba maradtam hülye ennyi okos közt. S hogy mehetnének a dolgok jobban is, ha már ennyi lángelme van.

Közben meg a világ is megváltozott. Például van Internet. Azt mondják ez azért jó, mert minden megvan rajta, meg hogy könnyebb levelezni, habár nekem így se, úgy se ír senki, úgyhogy kurvára mindegy.

Eljöttem egyetemre.

Itt ahol lakom, van egy kis élelmiszerüzlet a sarkon, egy csaj dolgozik az anyjával, gondolom ez egy olyan családi vállalkozás. Reggel hatkor már nyit, és úgy este tíz-fél tizenegyig. Mivel hogy most már lassan valamit tényleg csinálnom kéne, gondoltam erre is, csakhogy egyrészt már ismernek, mert mindig ott veszem a cigit, másrészt az az igazság hogy sajnálnám is őket. Valahogy nem látom magam, hogy fejbe verek egy tizenéves csajt, vagy egy öregasszonyt.
De van itt egy bankfiók, az már sokkal érdekesebb, csakhogy kéne még valaki, mert egyedül nem megy. A bejáratnál három kamera van, jöttödben-mentedben figyelnek, bent még vagy öt, úgyhogy ha kitátod a szád, még a szaros kicsigatyád is látszik. És mindennek a tetejében még egy biztonsági őr is, valami pisztollyal. De végül is ha még lenne valaki, meg lehetne csinálni. Azzal kéne kezdenem, hogy valahova elköltözöm, ugyanis mindennap ott sétálok el előtte, és gondolom, mindennap fel is vesznek a kamerák. Meg valami pisztoly is kéne, mert szerintem az ilyen vízipisztolyos menetek csak a filmeken mennek, legalább is én még senkit nem hallottam, aki azzal csinálta volna.
Már többször végiggondoltam, valakit csak kell szerezzek.

Azt mondják hogy a nők sokkal érzékenyebbek, mint a férfiak, és előre képesek megérezni dolgokat. Ebben lehet valami, például ha nincsen pénzed, ezt ők valahogy előre megérzik, és ilyenkor messzire elkerülnek.

Ebbe a kávéházba nem sokan járnak, most hogy van pénzem, hát mindennap itt vagyok. Olvasom az újságokat, és kitöltöm az összes keresztrejtvényt, félig, ugyanis az az igazság, hogy teljesen csak nagyon ritkán tudom, és meg is unom hamar. Gondoltam, most hogy kicsit rendbejöttek a dolgok, lehet hogy összehozok még egy zenekart. Valami olyasmit kéne, mint a Sex Pistols, csak magyarul. Megszereztem az egyik számuknak a szövegét, csak még keresnem kell valakit, aki nekem ezt lefordítja, de ismerek egy csávót valami újság- vagy milyen író, ide szokott járni, valahogy ráveszem. Meg még kénének valami zenészek is, de előbb-utóbb biztos kerül.
(...)

Nem járok sehova, nézem a tévét, olvasgatok, lehet, hogy egyszer nekiállok, s én is írok egy könyvet, csak még nem tudom, miről. Lehet hogy a pénzről, végül is minden azért van, vagy nincs.

(...)