Próza

Rácz Gergely

Vallomások
(részletek)

Írországi szenvelgések „writer's digest"-je

Nem „reader's digest", egyrészt mert az védett, másrészt pedig nem az olvasó válogatott, hanem az író. A következő összeállítás a már régen készülő elmenetel közvetlen előzményeinek apró részleteit, és a nehéz megvalósulás kezdetét tartalmazza. Válogatás, amelyet saját gondolataim rögzítéséből szeleteltem ki a még itt tartózkodás alatt, majd később, néha meglehetősen vulgáris és egyáltalán nem szabatos stílusban, de sohasem humor nélkül. Így adnak változatos képet hangulati állapotváltozásaimról.

A kezdet – ez és sok más előzmény

    Ma este találkoztam azzal az emberrel, akit István ajánlott a kanadai bevándorlással kapcsolatban. Most éreztem először, hogy a kíváncsisággal fűszerezett érdeklődésen felül, tudatosan elkezdtem lépéseket tenni azzal kapcsolatban, hogy életemet Kanadában folytathassam.
    Vegyes érzéseim vannak. Meglepő? Nem, azt hiszem, egyáltalán nem az. Nem az a legjobb szó rá, hogy elbizonytalanodom, amellett, hogy párhuzamosan, józanul, gyakorlatiasan és célratörően gondolkozom, és ezzel összhangban igyekszem megvalósítani elképzeléseimet. Nagyon-nagyon régóta tervezem, hogy elmegyek innen. Ma is úgy gondolom, Magyarország nem alkalmas, vagy messze nem a legalkalmasabb hely számomra. Ez az érzésem nyolcéves korom óta, napról napra csak erősödik. Ki kell, hogy jelentsem, most is így gondolom. Ennek ellenére világosan érzem ma, hogy most már tényleg konkrétabban, mint eddig, legalábbis az egyik felmerülő alternatívához közelebb kerültem. Olyannyira, hogy ilyenkor eszembe jut mindaz, ami jó itt történt és történik velem. Minden, ami kellemes, amihez kötődöm, amikor jól érzem magam, amikor örülök. Gondolom, ilyesfajta örömek máshol is várnak, ezek talán földrajzilag nem determináltak, de az eddig megtörténtek így vagy úgy, de mégis köthetők földrajzilag; mégpedig ide. Ritka pillanatok ezek. Hiszen másból sem állnak napjaim, mind az örökös küzdelemből, meg nem értettségből, a primitívség elleni harcból, az állandó elvágyódásból, panaszkodásból. Ilyekor viszont látom, hogy mindazt, amit eddig kialakítottam, megismertem, megszerettem, kipróbáltam, megutáltam, nehéz lenne itt hagyni. Nem, mégsem. Nem lenne nehéz, hiszen felülök egy repülőgépre, és máris itt hagytam. És a gépen már rögtön azzal vagyok elfoglalva, hogy túl hideg vagy meleg a légkondi, hogy a mellettem ülő túl kövér, vagy miért nem teszi arrébb a lábát, a karját, vagy igazán jobb nő is ülhetett volna mellém, miért nem szállunk már le, stb. Annak is meglennének a maga elfoglaltságai, panaszai. Szóval az apró kis „nüanszok" nem engednék, hogy túl sokat foglalkozzam a dologgal elméleti síkon. Tulajdonképpen ez a hétköznapi, gyakran önmagunk által gerjesztett problémák varázsa, és egyben gyógyító hatása is.
    Azért egy kicsit örülök ilyenkor, amellett, hogy tényleg elgondolkodom rajta: mindent és mindenkit itt hagyni. Jó, van e-mail, meg telefon. De akkor is. Már túl sok embert megszerettem, sok mindenhez hozzászoktam, talán elkényelmesedtem? Vagy mindaz, ami körülvesz, mégis valamiféle biztonság? Vajon miféle? Örülök, mert ilyenkor látom, hogy miközben panaszkodom, bosszankodom, és megvan a véleményem dolgokról emberekről, örülök és jó érzem magam.
    Ez az életem. És nem az, amit elképzelek, amit szeretnék. És ilyenkor úgy tűnik, kell, hogy szeressem, azt a mások által oly értékesnek tartott életemet, hiszen hálás vagyok azért is, hogy mérgelődhettem, hogy felháborodhattam, hogy megtapasztalhattam, hogy valaki szerintem nem normális, hogy viselkedhet így, vagy elpanaszolhattam, hogy inkorrekt, megbízhatatlan. Ez ugyanis az életem része. És nem hiszem, hogy csupán azon az alapon működik, hogy ha már változtatni nem tudok rajta, akkor legalább szeressem. Nem, én azért nem vagyok ilyen beletörődős típus. Egyetlen vigaszom van: saját magamat is magammal viszem. Tehát vélhetően rövid idő alatt kialakítok majd a világ bármely részén egy olyan kört, akikkel jól érezhetem magam, akiknek és akikről panaszkodhatok kedvemre, akiket szidhatok és akiknek örülhetek. És azt hiszem, mindebből semmi különös nem tűnik ki, hiszen, amiről itt írok, az semmi egyedi. Egyszerűen – de nagyon is – emberi.
    De még nem mentem el, csak a lehetőség jött közelebb, vagy én a lehetőséghez. Mi az, ami jó? A nap, hogy bár nem telik el nap, hogy hangosan meg ne jegyezném, milyen rohadtul süt, és milyen egészségtelenül kurva meleg van, de mégis ilyenkor mintha szépen sütne. Miközben teniszezem, és nem izzadok olyan nagyon, mert már elmúlt háromnegyed hét. A mellettem lévő futópályán normálisnak tűnő, tréningező emberek, jó, formás nők, kevés sminkkel. Mégiscsak az apámnak lenne igaza? Ide kellene kijárni ismerkedni? Hát ehhez, azt hiszem, neki több türelme volt. Igaz, a jutalma is meglett. Ezt most abszolút pozitívan és nem cinikusan értem.
    Az uszoda, ahová járok, a víz, a megszokás, hogy mindig ott fizetek, ahol, hogy mindig morgok, mert lassú a kiszolgálás, vagy beszélget a pénztáros, és nem áll oda az esze, de azért jó, hogy ott lehetek, hogy mindenről meg lehet a véleményem, és ha úgy akarom, akkor nem érzem jól magam – ez mind ideköt. Persze messze nem csak ez, hiszen tárgyi, és nem érzelmi példákat hoztam. Azt hiszem, azokról beszélni és írni is nehezebb: a szüleimről, akik szeretnek engem, akik jelenléte elhanyagolhatatlan, akiknek a problémái és azok megoldási lehetőségei nélkül az én életem is kevesebb lenne. Ez azért nem annyira egyszerű, hogy majd jöttök utánam, ha kedvetek van, meg onnan persze majd könnyebb lesz érdemben segíteni. És ha nincs kedvük? És közben az élet is zajlik. Érdemben segíteni? Mi az nekem érdemben és neki érdemben? Én még mindig – és ez nem baj talán – elég racionálisan és praktikus módon gondolkozom, érzelmi felhangoktól sem mentesen. De ami nekem praktikus, értsd pénz – messziről, az nekik személyes jelenlét és a közvetlen szeretet hiánya – közelről. Tudom, képtelenség olyan döntést hozni, hogy mindenki jól járjon. De azért még gondolataink és lelkiismeret-furdalásunk lehet, ha végre egyszer jól döntünk. Nem?
    A barátaim, akikről mindig úgy nyilatkozom, nem igazi barát a legtöbbje, megbízhatatlan, nehézkes, nem segítőkész, nem állják a szavukat, stb. Igen, ez igaz. De néha kedvesek, na jó, van, aki gyakran. Meghallgatnak, bizonyos dolgokban néha partnerek, le lehet őket tolni, értik a megjegyzéseket, nem bántódnak meg, sok mindent megbocsátanak nekem, fel lehet őket néha hívni, és szemrehányást tenni: miért nem hívsz, és ritkán lehet rájuk számítani. De ilyenkor ez mintha rendben is lenne. Ennyire toleráns lennék, csak jól leplezem? Hát, ezt azért nem hiszem.
    A barátnők, vagy ennél többek, ki tudja mit kedvelnek bennem. Képzettségük, végzettségük, családjuk és természetük velem abszolút nem hasonló mivolta ellenére, mi közöset és talán értékelhetőt látnak bennem, ami azért csak ráviszi őket arra, hogy egyet s mást megtegyenek a kedvemért. Vagyis nemcsak egyet s mást, hanem talán pont azt, amire vágyom, amiről persze később kiderül, hogy ennél talán mégis többre. A különböző ismerkedések és események soha úgy, abban a formában meg nem ismétlődése, a puszta emlék, az mind ide köt. És ők is, hiszen itt maradnak. Annyira nem vagyok önző, hogy mindez csupán kényelmi megfontolás legyen. Nem lesz probléma másvalakikkel megismerkedni, és annak is meglesz a maga meg nem ismételhető volta. Nem az első eset, hogy úgymond mérleget készítek, hiszen ezt teszem nap mint nap, magamban. Mindenestre ilyenkor, az események, a történetek és különösképpen az emlékek birtokában veszem észre, hogy élek. Hát, ha nekem ilyen események kellenek ahhoz, hogy mindezt realizáljam!
    Kollégáim, korábbi és jelenlegi munkatársaim, volt csoporttársaim akik hangot adnak annak, hogy sajnálják, ha én elmegyek, mert egy „jófejjel" – ahogy ők mondják – kevesebb; vagy azt firtatják, és sajnálkoznak, hogy vajon miként tudjuk majd a kapcsolatot tartani, hiszen tőlem mennyi újat hallottak, sokat tanultak – egy nálam hat évvel idősebb kolléganőm tényleg ezt mondta a napokban, pedig nem mondhatom, hogy ne okoztam volna neki bosszús perceket. Azért ezek nem törlődnek ki nyomtalanul.
    Természetesen el fogom hagyni az országot, ha tehetem. Ez nem kérdés, továbbra sem. Csak ráébredezni próbálok mindarra, ami jó, ami szép, még akkor is, ha a mindennapokban ezt kevéssé élem meg. Tulajdonképpen örülök, hogy így van, és hogy ezek – érzésem szerint – mind, mind a legemberibb érzések. (Bár soha nem gondoltam, hogy ne lennék ember.) Azért a józan érvek amellett szólnak, hogy igenis menjek el. De egy kicsit az az érzésem, mint sok minden másban is, amit nap mint nap csinálok, hogy elképzeléseim, programjaim megvalósításával nem örömet okozok saját magamnak, hanem egy eltervezett feladatot teljesítek. Már maga az elképzelés, aminek a várható beteljesülése örömforrásként hivatott szolgálni valamikor, ügyetlenül transzformálódik, és csupán a terv megvalósításának az örömében manifesztálódik. A puszta megvalósítás okoz örömet. Ezért érzem azt, hogy ezzel az emigrációval kapcsolatban is, egyre inkább már csak elképzelést, feladatot teljesítek. Az elhatározás, az érvek jóval korábban megfogantak már, azokon túl vagyunk. De már a dolgok véghezvitele nem jelent többet a megvalósítás öröménél? Kár lenne, de lehet, hogy így van. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy már nem is akarok elmenni, de csak azért, mert egyszer a fejembe vettem, most aztán már teljesítem, mert különben önmagam előtt presztízsveszteség. Nem, azért ennyire fafejű nem vagyok. Még mindig szívesen elmennék, és tudom is mindazt a rengeteg racionális, jól átgondolt, megfontolt és alátámasztott érvsorozatot, amely megerősít ebben. De ez a gondolatsor most nem erről szólt. Nem marad más hátra, teljesíteni kell. Kanada helyett Írország – azzal, hogy csak közbülső állomás.

így kezdődött:

    Az út jól telt, akkor még optimista voltam: nem is lesz olyan rossz. Rossz volt. A csomagjaim megérkeztek, potom nyolcvanezer forint túlsúlyt fizettem Ferihegyen – igaz, számítottam is rá. Még rendes is volt a check-in-es pasi, mert száztíz is lehetett volna. Ezt persze a megérkezésem után kapásból be akartam vasaltatni a cégen, mint az a szerződésben is szerepel. Erre közölték, hogy adjam oda a számlát, aztán majd kifizetik. Odaadtam, de előtte lefénymásoltam, nehogy túl nagynak találják az összeget, és el találják keverni a számlát. Nem így tették. A már ott dolgozó magyar kollégák mondták, hogy nekik még két hónap múlva sem fizették ki. Na, gondoltam, az nekem késő lesz. Hát nem vagyok velük igazán megelégedve, de tény, hogy két és fél hét alatt kifizettettem velük. Egyedül nekem, a többieké még a nagy-britanniai központban hever. Ott van ugyanis a cég gazdasági osztálya. Oda kell a dinamitot elhelyezni. Biztosan azért települtek a csatorna másik partjára, mert félnek. A többiek ünnepeltek a sikeremért, de én nem értékeltem. Azonnal ki kellett volna fizetni, sőt rögtön adni egy havi fizetést kedvcsinálónak. Nos, nemcsak, hogy ez maradt el, hanem még az ötödik hét után sem fizettek. Valami kajapénz volt, per nap 10 ír buznyák (semmire nem elég – jó, a nyilvános WC-belépőt ki tudod belőle fizetni, ahol kipisilheted azt az italt, amit a saját pénzedből vásároltál meg. Csakhogy a zord körülmények között még a veséd aktív működését fenntartsd.) Napi kilenc órát töltök gép előtt, alig tudok ellógni szarni. A kajapénznél tartottam. Azt is utólag fizették. Úgyhogy, ha nincs amerikai nagybácsi vagy bankrablás vagy egyéb hűtlen kezelés következtében leeső nagyobb összeg, akkor befellegzett. De persze volt. Szigorúan múlt időben.
    A gép Londonból a legmesszebb lévő, elhagyatott terminálról indult, valami olyan ócska épületből, ahol maximum a lezuhant és kiégett gépek roncsait tárolhatták. Na jó, beszálltunk a gyönyörű Aer Lingus gépbe, és a felszállástól kezdve mindenki sikeresen tartotta magában gyomra tartalmát, ha tudott előtte enni. Nekem szerencsém volt, én koplaltam aznap (már készültem). A gép olyan szélviharban és légörvényben repült végig, hogy hú! Aztán csak leszállt. Nagy meglepetésemre, pördült egyet a kifutópálya végén, gurulóút ugyanis nem volt, ami legrosszabb mintázatú szovjet repülőtereken is alapkövetelmény, ezért magán a kifutópályán fordult vissza. Sebaj, utánunk ezúttal nem szállt le gép, így ezt a manővert nem közölték a hírek.
    Azt hittem, fasz a pilóta, és most adtak gépet először a kezébe: nem értettem, hogy a földön guruló gép miért olyan instabil, és miért mozog ide-oda. Amikor már megállt az épület mellett, akkor is mozgott. Nos, olyan szél volt, hogy elég volt a lépcső tetején megállnod, a szél segített rögtön az útlevélvizsgálatig jutni. A reptér, ami állítólag akkora forgalmat (utasforgalom) bonyolít, mint Ferihegy, olyan ultramodern, hogy a gép még egy kicsit közelebb ment az épülethez, hogy amikor a nem létező utashídon kiszállunk, ne ázzunk olyan sokáig.
    Mindegy, megérkeztünk. Csomag megjött, felfedeztem három másik magyart, két nő, egy pasi, akik szintén ugyanoda jöttek. Taxi sehol, majd jönnek, csak várjunk. Legutoljára ilyen valamelyik magyar, vidéki vasútállomáson történt, 1985-ben. Akkor még nem tudtam, hogy ebben a bűvös városban még a drágább taxit sem lehet megkapni úgy, hogy felveszed a telefont és hívod, mert vagy tíz taxi-vállalat van, de kocsi éppen akkor nincs, amikor hívod. Előre kell rendelni, mondja mindenki, ők már megszokták. Taxit az ember akkor rendel, mondom én, amikor siet, amikor látja, hogy nem ér oda, ahová szeretne, időre. Hát akkor magadra vess, mert kocsi az nuku. Ja, ha van sajátod, az más. Akkor állhatsz a dugóban egy olyan tízéves járművel, amit megvehetsz már potom 2500 ír fontért – testvérek között 900 ezer HUF, az éves kötelező biztosítás viszont az autó vételárának a fele, azaz 450 ezer HUF. Ennyiért Magyarországon mindenki szándékosan törne-zúzna, ha éppen nem sietne a biztosítóhoz, felvenni a legutóbbi szándékos zúzásért bevasalt pénzt. Szóval, pl. ha kedden délután esik az eső, akkor a taxit már célszerű hétfőn délelőtt, de legkésőbb hétfőn délután lefoglalni, előrendelni, amikor persze még nem lehetsz biztos abban, hogy valóban esni fog-e. Ezért tehát egész nap az időjárás-jelentést figyelheted. El se kell menni dolgozni, csak azon tűnődni, higgyek-e a csajnak, aki mutogat a térkép felett, és rendeljek-e taxit előre. Kétféle taxi van. A rendes taxira (a sofőr sehol sem rendes, megautóztat, és megpróbál átvágni) rá van írva, hogy taxi, és hogy drága, a másik a rejtőzködő taxi, amelyik taxi, csak álcázza magát. A megtévesztés! Szóval, elvileg a rejtett taxi azért olcsóbb, mert arról nem derül ki, hogy az, és nem tudod leinteni, csak hívni!! Figyeled, milyen okos dolog! Mit meg nem tanul az ember. Mindkét taxiban hideg van, az ablak le van húzva. Ha fel van húzva, akkor a párától nem lát ki a sofőr. A sofőr használt, foltos széldzsekiben ül, csapzottan, mintha ő sétált volna az esőben. Nem nyitja ki a csomagtartót, bent ül és megvárja, amíg kipakolsz. Egyébként jópofa. Borravalót nem kap. A rendes taxis egyébként a viteldíjon felül súlyra is számláz felárat. Úgy képzeld el, olyan, mint egy mérleg. Azt hiszem az alapdíjban egy éhező, középkorú, etióp nő átlagsúlya van megadva, mondjuk 38 kg, az ő mértékegységükben, aminek az átváltásait soha nem fogom megtanulni. Megvan: font. Az is fontban van megadva, akárcsak a fizetésem. De még csak a hiányának a nyomását érzem. Ha tehát túlsúlyos vagy, ami ilyen súlyhatárnál könnyen előfordul, amikor a taxis megállítja az órát, azt hiszed, varázsol, jön a pesti trükk, és hirtelen máris 2 fonttal többet mutat az óra. Ezt persze senki nem mondta, úgy jöttünk rá. A másik taxisnak nincs órája – a kezén se hiszem, amilyen pontosak –, de nagybetűkkel ki van írva, hogy mennyi a minimum viteldíj. Ha tehát a sarokig mész csak, akkor is ki kell fizetni a minimumot, ami nem kevés. Ha előrendelsz, nem csak azt kell ám megmondani, hová kéred, hanem azt is, hogy hová lesz a fuvar! Öcsi, hát csak úgy, hogy majd valahová megyünk, mi ki nem szállunk! Az útvonal-módosítás, gondolom, külön pénzbe kerül, nevezetesen, ha úgy gondolod a három nappal ezelőtti rendelés után, hogy most mégsem a munkatársadat látogatod meg a kórházban, mert már kijött, akkor talán fizetni kell, mert arról volt szó, hogy a kórházba mész. Bár a taxi fél órával később jön – semmi elnézés, kalkuláld bele, amikor rendeled, ha abban a kéjérzetben akarsz fürdeni, hogy a lepusztult, koszos, bűzlő autójában ülhetsz –, abban biztos lehetsz, a taxis számon kéri rajtad, hogy hé, nem arról volt szó, hogy oda megyünk, akkor most mi ez a változás, ő nem érti. Vasárnap egész nap éjszakai tarifával dolgoznak. Végigalusszák a napot a volán mögött. Akkor is, ha süt. A személyszállítókból ennyi elég. Illetve dehogy: most jön a tömegközlekedés. Menetrend van, buszokat látni, de ha a megállóban vagy kb. 45 perce esőben, szélben, az az érzésed, hogy nem menetrend szerint közlekednek. A buszon minden további nélkül rágyújtanak, és senki nem mer, vagy nem akar szólni. Ehhez persze tudni kell azt, hogy Írországban sokáig szabad volt buszon dohányozni. Hát valószínűleg nem azért kerültek be az EU-ba, mert elvileg megtiltottak. Mindegy, az emberek szeretik a hagyományt, úgyhogy rágyújtanak. Nagyon barátságosak egyébként. Én rosszallóan néztem egy dohányzó (szivarozó) emberre, mire ő elnézően mosolygott és mutatta a szivart.

    Taxikra visszatérve, szerintem a sofőrök a legtiszteletreméltóbb emberek a miniszterek után. Nekik alig parancsol valaki. Most éppen taxissztrájk van, meg sem lehet közelíteni a repülőtereket, csak gyalog, mert a taxisok elbarikádozták az utakat. Hogy miért, azt csak a fővárosban tudják, vagy ott sem. Tény, hogy itt bármit meg lehet csinálni. Már közel egy hete nem tanítanak az iskolákban, mert ott is sztrájkolnak a tanárok. A vonatok ki tudja mióta nem járnak, mert sztrájk van. Illetve járnak, sztrájkmenetrend szerint. Egész évben. A taxissztrájk természetesen csak a hivatalos taxikra vonatkozik, a „cab"-ekre nem. Tehát azok járnak, mi több, ilyenkor beáll egy-két magánember, és fuvart vállal. Legutoljára Kijevben láttam ilyet, hogy leintenek egy magánautót, amely pár fillérért elvisz a következő sarokig, ami kb. fél órányira van. Csak itt az sem pár fillér. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy vannak azért kellemes meglepetések is, pl. egy taxisofőr meghívott sörözni, és még a fuvart sem engedte kifizetni. Cserébe két órát ott kellett ülnöm a pubban. Annyira nem untam, egész jó meleg jött a kandallóból. Inni persze egy pohárral sem tudtam, mialatt ő kb. három korsót lezúdított – munkaidőben –, majd ismét beült az autóba, és hazavitt. Nagyon barátságos volt, továbbra is, és persze meg sem látszott rajta a több mint egy liter keserű, szar, ihatatlan sör. Megadta a számát, mondta, hívjam, ha kell, ő megbízható, tud autót bérelni, szállást foglalni, új állást szerezni.
    Tegnap egész nap orkánerejű szél fújt, az emberek szabály szerint kapaszkodtak az utcán a közlekedési táblákba, hogy stabilizálják a helyzetüket.
    A munkahely. A cég olyasmi, mint az autókereskedő, közvetít. Ezáltal elhárít minden rejtett hibát és felelősséget, mondván, ő csak közvetít, nem vállal felelősséget azért, amit neki adtak, és amit ő továbbad. Szóval, a tisztesség világbajnokai. Közben dögre keresik magukat, mert vannak olyan hülyék, akiket meg lehet győzni, hogy érdemes beruházni, mert akkor olyan drágán nyaralhatnak, hogy még soha, nem beszélve arról, hogy mindenhol szarnak rájuk, mert ő már egyszer előre jó sok pénzt kifizetett, de ez már senkit nem hat meg. A lényeg az, hogy az aktuális utazásakor már alig hagy ott valami pénzt, és hát ezért szolgáltatást ugyan el ne várjon már, nem beszélve arról, hogy mindenféle egyéb szolgáltatások, mosoly, köszönés, bili-ürítés címén mégiscsak megpróbálnak pénzt kicsikarni a szerencsétlen ügyfélből, aki ki is fizeti, aztán ha hazaért panaszkodik. Hát így működik a rendszer. Egyébként nagyon okosan ki van találva. Valakik ezen nagyon sokat keresnek. Ebből is látom, hogy a világon csak az őrültekre lehet és érdemes építeni. Azoknak ugyanis mindent el lehet adni. Többnyire németül dolgozom. Elvileg olyan a telefonom, hogy reggel, amikor beérek, be kell jelentkeznem egy kóddal, és amikor elmegyek, illetve, amikor elhagyom a helyemet és WC-re megyek vagy enni (nem a WC-re). Ebből tudják, illetve tudnák, hogy mennyi időt töltök a munkámmal. De én nem „log"-golok ki, amikor elmegyek. A közvetlen munkatársak (németek) már ugattak, hogy ki kell. Mosolyogtam, mondtam, rendben, és mégsem. Loggoljanak ők ki, ha akarnak. A főnököm még nem szólt, annak nincs erre gondja. Ezt vele is el lehet, még játszani. Szóval kötelességtudó ugyan vagyok, de ha elvégeztem a rám osztott feladatot, ne korlátozzák a szabadságomat. Azért van ez a telefonos szisztéma, mert állítólag így tudják ellenőrizni azt a sok embert, aki ott dolgozik. Azért hamar kitanulom ennek a rendszernek a fogyatékosságait is. Bejelentett „silent monitoring" van, ami annyit jelent, hogy a hívásaidat rögzítik, és előzetes bejelentés nélkül belehallgatnak, azzal hogy így győződnek meg a minőségről, mondván elég barátságos vagy-e a telefonban a kuncsaftokhoz. Magyarul szerencsére kevesen értenek, és bízom benne, hogy nem lesznek olyan szemetek, ha beköpnek, hogy ugyan kedves voltam, de az anyámmal beszéltem, amit elvileg nem lehet. De persze mindenki napjában többször szól haza, a saját hazájába. Akkor is, ha nem vallja be. Szóval, nagyon barátságos hely, rém személytelen. Az étterem szerencsére elég jó, és nem is nagyon drága, csak van ott egy ember, aki hiába vesz tiszta ruhát, ha nem mosakszik – büdös marad, de nagyon. És ezt még senki nem mondta meg neki közel ötven év alatt.
    A szerződésben foglaltakat betartják, de a legutolsó pillanatban teljesítenek mindent. Nem mismásolják el, de csak akkor juttatnak bármit is, ha másnap reggel már akár meg lehetne őket bírságolni, hogy nem teljesítették. A napi ételilletményt is csak azután fizetik ki, ha már éhhalál veszélyével a kórházban vagy, persze a kórházi kezelést már te állod belőle, amire mind egy szálig elmegy a kajapénz, úgyhogy két nap után vissza. Erre az én esetemben nem került sor, mert nem vagyok nagyevő. Éhségsztrájkba biztosan nem érdemes kezdenem. Nagy nehezen kiderült, hogy kapunk könyöradományt. Értsd, mivel fizetést nem adnak, előleget a fizetésből viszont igen. Aláírsz egy papírt, hogy majd levonják a fizetésedből. Ez volt az első pozitív jel, ugyanis, ha ők aláíratják veled, hogy levonják, ez annyit jelent, hogy lesz miből levonni. Persze max. 500 IEP-t adnak, akkor is, ha úgy döntesz, hogy a híd alá mész lakni, és akkor is, ha egy kastélyt bérelsz. A te dolgod, hogy fizeted ki belőle az első havi bérleti díjat, plusz az ezzel megegyező „deposit"-ot. Ezt persze nem tudták átutalni, csekken adták. A csekket nem váltja be a bank, ahová egyébként nem tudsz személyesen elmenni, mert csak munkaidőben van nyitva. Küldjem el postán a csekket a bankba, kaptam az okos tanácsot. Na, mást nézzél hülyének! Mert eddig is az volt a tapasztalatom, hogy minden olyan olajozottan működik. Már csak az kell, hogy postázzam a csekket. Sose kapják meg, és a cég azt fogja mondani, mi odaadtuk, sajnáljuk. Nem tudunk segíteni.

Az ideiglenes szállásról: a taxisnak a repülőtérről jövet fogalma sem volt, hogy hol van az én „B and B"-m (bed and breakfast). Ebből rendszerint az egyik B hiányzott, mert a reggelit azt gyakran elfelejtették adni. Tudták, mikor kelünk, de semmi, ők aludtak tovább. Családi vállalkozás! Hétvégén pedig közölték, hogy szolgáljuk ki magunkat, találunk egy kis penészes kenyeret (előrecsomagoltat) a konyhában, vagy várjunk holnapig, egyébként is 9 óra előtt csak külön szerelemből van reggeli. Egy nap aztán megelégeltem, és botrányt csináltam a cégnél, hogy nem kaptam reggelit. A dolognak sok eredménye nem volt, azon kívül, hogy késve mentem be a tréningre, és kaptam egy ingyen reggelit ajándékba. Azért is szóltam, mert engem a világ végére raktak, a többi magyart meg a központba, valami luxusotthonba. Mondtam, szűk a szoba, zajos, messze van, minden – rakjanak át. Magyarázták – nem megy. Azért nem megy, mert nem foglalkoznak vele. Különben minden megy. Ezt látom én is a munkámban. Ha nagyon akarom, keresztül tudom vinni. Hát ők nem akarták, és ezt felírjuk. Momentán nincs más választásom. Attól aztán végképp kidobták a taccsot, és jól be is szartak, hogy azt mondtam, ha ő nem hajlandó segíteni, megyek a HR managerhez (aki még unszimpatikusabb, mint ő), illetve a general managerhez. El is voltam rá szánva, mert aljas és inkorrekt dolog, amit az újoncokkal csinálnak, és mert nem tudnak rendesen angolul, és mert be vannak szarva – nem tudom mitől, eddig még – úgy látszik – senki nem merte kinyitni a pofáját. Másoknak is minden baja volt, de csak nekem panaszkodtak. Azzal nem jutnak előrébb. Én viszont tudtam, hogy kell elmondani, el is mondtam, kevés eredménye volt; egy azonban biztos: megszerettek. Úgyhogy most már csak e-mailben utasítgatom (kérem) őket, mert oda nem megyek, ha nem muszáj. Egyébként az ideiglenes szálláson, ahol három és fél hetet volt szerencsém lakni, nem voltak barátságtalanok, sőt kimondottan kedves igyekezett lenni a néni; több-kevesebb sikerrel. Ez egy olyan sajátos ír kedvesség, érzelem és érzelmi állásfoglalás nélkül. A személyiség ilyen fokú tiszteletben tartását egy kicsit sokallom. Ő talált viszont egy házat, ahová elköltözhettem. Egészen véletlenül a milliomos barátnőjének a bérlői kiköltöztek, és elfoglalhattam a helyüket. De hogy a dolog érdekesebb legyen, amire meglett a ház, addigra a fix partnerek, akikkel együtt bérelhettem volna, már elmentek máshová. Vannak, akik még ma sem találtak megfelelő helyet. A ház nagyon szép környéken van, egészen új, világos, nem nyomasztó és nem sötét, mint az eddigi szállások, amelyeket láttam. Valahogy kifizettem előre a nem kevés bérleti díjat, majd egy hétig laktam egyedül (nem volt rossz), és aztán találtam két francia csajt, akik a másik két szobát kivették. Hát a modellgálán nem indítanám őket (elveszne a nevezési díj), de barátságosnak tűnnek, úgyhogy egyelőre maradhatnak. A munkahely nincs messze, húsz perc gyalog, tíz busszal. Ez ír léptékben egészen tűrhető, pláne ha nem esne az eső, és nem fújna a pofámba a szél. A városközpont ugyanannyi. Oda nem akarok menni, mert tele van kukadöntögető, ordibáló, primitív ír állattal, ha nem, akkor meg zsúfolt. Nem bánom, hogy ott lakhatom, ahol. Van egy fitness-szalon (lyuk) a cégnél, ott majd valamit lehet ügyködni. Meg van egy egészen tiszta, pici uszoda (szállodáé), oda majd szeretnék menni. Egyébként, mint megtudtam, egész Írországban nincs egy olimpiai méretű uszoda. Az ír nők külön kategória. A legtöbb borzasztó. Ápolatlan, össze-vissza áll a haja, minden rajta. Arról nem tehetnek, hogy rondák – ilyen fajta. Van néhány szép, az viszont gyönyörű. Keresni kell az ilyet. Mindegyiken folyik, lóg a festék, a make up, színek abszolút nem találnak, de a beauty salonok tele vannak, csak nem tudom minek. Lehet, hogy azt hiszik, ott, pénzért beauty-t is osztanak. Mindenki dohányzik, de valami olyan ocsmány módon, mint talán sehol. Magyarország, ehhez képest visszafogott kultúrhely. Sok szabadidőm nincs, este már sehová se akarok menni, a hétvége gyorsan eltelik. Nem alszom jól, és hétvégén is korán megébredek.

A postaszolgálat is katasztrofális, a levél elveszhet, mert kifújja a szél a postaládából, vagy mert sztrájkol a postás vagy a pubban van, stb. Ez persze az én levelemmel is megeshet.

A folytatás

Tulajdonképpen minden változatlan. Nem mondhatnám, hogy sikerült volna a mocsokhoz hozzászokni, bele sem törődtem, az örökös ellenállás tart életben. Meg az, ha olyan fáradt vagyok, hogy már nincs semmi másra energiám, hogy mérgelődjek rajtuk. Thomas Mann írta valahol – már sikerült hozzászokni ahhoz, amit soha nem lehet megszokni. Nos, én ezt nem mondhatom el.

Ha rászánjátok Magatokat, hogy egyszer eljöjjetek Magyarországról, kifejezetten ellenjavallom az angolszász országokat. Mindet. Jó, lehet, hogy Ausztrália vagy Kanada, USA, netán Dél-Afrika, más, de ez a UK (United Kingdom, Egyesült Királyság), és Európa angolszász része, egy kiábrándító szar. Nem csak a mocsok, hanem az oda nem figyelés, a pontatlanság, a megbízhatatlanság, stb. Magyarország és Izrael is világelső ezekben, és nem kizárt, hogy rá fogok jönni, hogy minden ország ilyen.
Ha egyszer elhagyod az országod, lehetőleg jól válaszd meg, hova mész. Fogadd meg a tanácsom, kerüld az angolszász országokat. A világ válogatott idiótáinak gyűjtőterületei ezek. Az óceán túlpartjára talán ez kevésbé igaz, mint a brit szigetekre, de még mindig igaz, sajnos. Az angol nyelv, amelyen minden érzés csak nagyon limitált módon fejezhető ki, kizárólag két külföldi, csatornának használt kommunikációjára alkalmas. Mihelyt anyanyelvűvel kerülsz testközelbe, a nyelv alkalmatlanná válik arra is, amire korábban alkalmas volt, nem beszélve arról, hogy alulmaradsz. Egy idegen nyelven kell elmagyaráznod a másiknak, hogy idióta. És ráadásul meg se fogja érteni, mert valóban az. Ezért hát ne is magyarázd, oda se menj, hagyd ki. Nem veszítesz semmit.

Nagy-Britanniával is rossz tapasztalataim vannak. A munkahelyek jó részén hozzá nem értő, és oda nem figyelő emberek dolgoznak. A génállomány egészen lehangoló. Annyira szembetűnő, és „(libress) invisible"-idióta, hogy az nem igaz. London, ahová sikerült eljutnom, tetszett, sokkal tisztább, mint Írország, és gyönyörű a panoráma a dubble deckerek tetejéről... Szóval London és a UK szerintem csak azért működik még úgy, ahogy, mert ott van a csomó „negró", akik felpezsdítik azt a sok aszott fehérbőrű, betokosodott, angolszász, viktoriánus, prűd faszt. De itt még csak az sincs. Egyébként továbbra is vágyom Afrikába, a feketék egyre rokonszenvesebbek. Elsősorban azért, mert vannak közös érdeklődési pontjaink: ők sem szeretnek dolgozni.

    Nő ügyben nem számolhatok be túl nagy fejleményekről, még keresem az ír szépségkirálynőt. De ha valaki már mosakszik, akkor felcsillan a szemem. Jobb híján (azért nem rossz az, nem volt rossz ízlésem) valamikori, magyarországi (ez úgy hangzik, mintha 56-ban jöttem volna el) barátnőimmel találkozgatom nagyobb európai fővárosokban, illetve hallgatom a nyávogásukat, hogy mikor jöjjek, mikor nem. Persze, csak ha idejük engedi, az elfoglalt, rohadt pénzkeresésben. De azért jönnek, talán nem ijednek meg a turbulenciától, ami mindig kedvesen üdvözöl, és hányásra ingerel már a repülőgépen minden kedves idelátogatót, mihelyt elhagyja a brit légteret.
    Az idő is javul, már egy hónap alatt szinte két napra is kisütött a nap.
    Magyarországgal szemben ennek az országnak csak egyetlen pozitívuma van: többet fizetnek. Aztán slussz. Sok pénzért szar minden. Nem fűtenek bizonyos helyeken, pl. az internet kávézóban a fergeteges kosz, mocsok mellett lefagy a kezem a billentyűk nyomogatása közben. A WC-ről jobb nem beszélni, vagy az ír Köjál-t vagy ma már ÁNTSZ még nem találták fel, vagy aki kijön ellenőrizni, az a munkahelyén is hasonló „mutrához" szokott, vagy a tulaj meghívja egy „pint"-ra (ejtsd pájnt), és azzal még a térdig érő tömény fekália is átmeneti illatzavarnak minősül. Korrupcióban is vezetnek.
    Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy ahonnan eljöttem, ha foltokban is, de van még kultúra. Mert itt csak agyatlanság és pia van. A lakótársaim nem beszélnek, hanem ugatnak egymással. Nyávognak, visítoznak és ugatnak. De itt kevés embert tanítottak meg retorikára. Mondjuk, nyelvtani szempontból nem nehéz a kurzus, mert kevés kivétellel mindenki ugyanúgy beszél, és ugyanazt mondja. Választékos szóhasználat – ismeretlen fogalom. Hadarás és „fuck" van. Mindegy, annyit azért fizetnek, hogy a nyugtalanságomat ha nem is fejedelmi körülmények között, de kiélhetem, és minden hónapban legalább egyszer repülőre szállhatok és elhagyhatom ezt a szigetet.
    Ha ugyanez jó időjárással és kreol csajokkal valahol Közép-Amerikában lenne, lehet, hogy nem nagyon vágynék el a szigetről, akkor se, ha unalmas és agyalágyult a munka. Most egyébként megpályáztam egy belső állást, amerikaiakkal való babrálás, a fő poén, hogy mindez éjszaka történik, mert náluk akkor van nappal. Nem hiszem, hogy felvesznek, de kipróbálnám, milyen. Nyugisabbnak tűnik, talán nincs az a jövés-menés, hagynak dolgozni, este kilenctől reggel ötig. Ha kidöglök, majd visszakérezkedem. Állítólag nagyon nehezen találnak embereket erre. Az egész napom úgyis el van rontva, akkor is, ha napközben dolgozom, nyolckor kelek, este hétre vagyok itthon, tusolok, zabálok, nyolc óra, amire ismét emberformám lesz. Akkor meg már semmihez nincs kedvem. Másfelé is próbálkozom továbbra is. Rohadt linkek, az a tapasztalatom. El sem olvassák rendesen a pályázatom. Pedig van benne gyakorlatom. A második kérdés után a telefonban tudom, hogy el sem olvasták. Írnak, hogy hívjam őket fel, persze, nemzetközi hívás, angolul, tehát bentről nem lehet, mert hallgatják, költség, stb., telefonálok, sok faszságot kérdeznek – ja, nem hát ők mégis valaki helyit keresnek inkább, meg ja hát nem stb. Ez előbb nem jutott eszetekbe, csak miután telefonálok? Másrészt szerepel a hirdetésben az „equal opportunities employer" (egyenlő esélyek), amit a kis ravaszkák minden hirdetésre odaírnak, értsd, hogy a szifiliszes, tolókocsis, félkezű, néger buzi is egyenlő esélyekkel indul (pláne gátfutásban). Nagyon elkeserít, hogy ennyire hanyagok, és ez nem egyszeri eset. Nem csak az Egyesült Királyságban van ez így. Nem, a szeretett Hollandiámból ugyanez a nem odafigyelés. Jön az e-mail, hívjam, már felcsillan a szemem, végre egy lehetőség, telefonálok, és akkor a szokásos story, lásd fent.

A lakótársak:

A két francia picsa vett tévét meg videót. Olyan kedves és (barom) segítőkész voltam, hogy felajánlottam nekik, hogy beviszem őket a városba, és hazahozom a tévéjüket, nem kell taxizniuk, mivelhogy arra a napra is béreltem autót. Bár nem bántam meg, de nem voltak nagyon oda, holott hason csúszva kellett volna hálálkodniuk, hogy ilyen figyelmes vagyok. Ehhez hasonlót velem életemben senki nem csinált. Ezek le se szarják, flegmák és bunkók, és ráadásul rondák is. Bömböltetik a tévét. Eddig csak a magnó üvöltött, meg ők egymással, na meg a telefonba, mert halkan ugye az ember, ha normális, nem érti a másik szavát ! Miután én még magamban nem beszélek, vagy nem olyan sokat, vagy ha sokat is, de még nem olyan hangosan, hogy zavarná őket, így én nem vagyok terhükre, hacsak nem a puszta létemmel. De nem csak ők vannak így ezzel.

Miről akartam még írni? Dublinról. Nem érdemes, piszkos.
Három napra béreltem autót, mert itt leáll az élet, busz nincs. Hogy ne kelljen itt döglenem a városban, béreltem egy Citroen ZX-et (ez is kicsi), alkudoztam, kaptam a kis autó (Starlet, Corsa) áráért egy középkategóriás vakarcsot. Remélem a benzinkutak nyitva lesznek, különben nem tudom, hogy jövök haza. Egyébként egy kicsit fura ez a jobb oldalas vezetés, sokszor megtörtént, hogy vagy lehúztam az ablakot, vagy jól bevágtam a kezem a karfába, mert a másik kézzel akartam sebességet váltani. Minden kereszteződésnél gondolkozom, hogy most melyik oldalra kell fordulni. Ha van előttem autó, azt szeretem, akkor nem kell figyelni, csak megyek utána. Egyébként a legtöbb kétsávos út annyira keskeny, hogy nem is nagyon kell gondolkozni. Csak húzódj félre, ha jön szembe valami. Egyébként életveszélyes móka. A kocsi bal oldalát még nem nagyon érzem, ma majdnem súroltam valami falat, és elkaptam pár tükröt. Reméljük, a további két napot megúszom, Isten segítségével baj nélkül és többet autót sem bérelek.

Az ír „kultúra":

A formai határokra nem ügyelek és a bekezdéseket is figyelmen kívül hagyom. Irodalmi értékeire lehet majd hivatkozni, a műfaji besorolás is megvan már: gondolatáramlás. Nevetni fogsz, ilyen irodalmi műfaj tényleg létezik, ez az angolból lefordított, James Joyce-féle „stream of consciousness" (norvégul bevisthetsstöm). Azt hiszem, túlzásba vittem, hiszen nem a filológiai előadásom bevezetőjét írom, bár hadd nosztalgiázzak egy kicsit a végzettségem felé. Na, ez nagyon magyartalanra sikerült. Mindegy, Joyce-ról még annyit, ha legalább ebben az országban vagyok, a nagyjaikról, akik biztos szerették a koszt, a piát és az angolokat, legalább valamit tudjak. Egyébként nem olvastam az Ulysses-t, amelynek a műfaja az előbb említett gondolatáramlás, és főhőse Leopold Bloom, aki vagy akinek valakije Szombathelyen született. Persze, nevéből talán kitűnik, bár angolosra formált név, hogy akárcsak az írek túlnyomó többsége, ez is bigott katolikus!

    Nem vagyok túl jól. Valójában szarul vagyok. A legjobb barátom bármennyire is a szememre szokta hányni, hogy nekem csak vesém, nemi szervem meg gyomrom van, és az azokkal való foglalatosság akár a teljes napomat is kitölthetné, munka helyett, azért érzelmeim és lelkem is van, de nem tudom megmutatni.
    A munka unalmas, folyik a bekeményítés még mindig, nagyon komolyan azért nem veszem őket, mindenkinek segítek (én vagyok a máltai szeretetszolgálat és lovagrend). A németeket nem tudom elküldeni a fenébe, mert mellettem ülnek a kollégáim, akik nagyon odafigyelnek kibontakozó rasszista honfitársaik emberhússal való kiszolgálására.
    Pedig kedvem lenne néha megtenni, ha az ügyfélnek nem tetszik a szőnyeg színe és telefonálgat. De meghallgatjuk, és cégköltségen festéket veszünk vagy átköltöztetjük, vagy táviratozhat a mamának, stb., szóval kedvem lenne azt mondani, amikor hív felbőszülten, hogy ő mennyit fizetett és hogy ez egy sötét lyuk, és nincs balkon, meg szellő, meg kurva ingyen...
    Úgyhogy örüljenek, hogy „luk" van a seggükön.
    Minden nap olvashatom az úgynevezett ügyfélmegelégedettségi kérdőívet, amelyeket ezek a rasszisták visszaküldenek, megjegyezve, hogy hiányolják a német anyanyelvű kiszolgálást. Ha nincsenek valamivel megelégedve, az azért van, mert a kelet-európaiak nem értik a németjüket. Volt valaki, aki nem nekem, de azt mondta, hogy ő csak született némettel hajlandó a baját megosztani. Hidd el, szinte mindenki nagyon jól beszél németül, még a németek is. Ennyi zsörtölődésből elég. Felajánlották a holland ügyosztályt is, na nem azért, hogy a kedvemben járjanak, hanem, mert szükségük volt rám. Csináljam a hollandot is, mondták. Gondoltam, jó alibi, egy munkával több, egy kifogással több, hogy a másik kettőt miért nem végzem el rendesen (ez a fő motiváció, amiért megérné – lehet sakkozni, játszani, egyik a másik rovására, és túl átláthatatlan és sokféle ahhoz, hogy ne tudjam megmagyarázni; és 38 kemény fonttal nettóban több money havonta – két szuper ebéd hétvégén). Megcsináltattak velem egy nyelvi tesztet (nem a főnökömnek kellett nyalni – azon elbuktam volna, nem azért, mert nem tudok jól nyalni, és oda ahova kell, hanem mert az ízlésem még viszontagságos körülmények között is megőrzöm). Szóval szóbeli teszt, majd írásbeli teszt. Közben persze meggondolták magukat, de ha már felajánlották, azért mégsem vonják vissza, ezt abból tudom, mert abortálták az írásbelimet (hogy nem olyan jó – tényleg jobb vagyok verbálisan vagy orálisan), de ez arra ment ki, hogy csak fele nyelvpótlékot adjanak. Micsoda klassz spórolás.

Próbálok sok más állást megszerezni, most hétvégén Hágába megyek, lehet, hogy átugrom Bruxelles-be is, majd az azt követő héten Londonba, részben privát találkozókra, részben állásinterjúkra. Csak sikerülne már, és ne lenne mindig mindenki annyira megelégedve, hogy a végén nem is alkalmaz. Egy biztos, annyit termel ez a munka, hogy a hiábavaló interjúkra való röpködést ki tudjam fizetni. Igaz, innen, még magyar standardhoz képest is mérsékeltebbek a repülőjegy-árak, főleg, ha UK-be repülsz és ha van diákigazolványod, ami nekem természetesen, mint jó diáknak, van.

Hétköznapjaim pocsékak, várom a hétvégét, amikor vagy elutazom valahova, vagy mérgelődöm. Ha elutazom, akkor is bosszankodom. A legnehezebb saját magammal, de ez nem meglepő. Sok bölcs dolgot olvastam Máraitól ezzel kapcsolatban. Néha nagyon borúlátó, rosszkedvű és dühös vagyok. Ha csak lélegeznék és ennék, és más szellemi, fizikai igényeim nem lennének, elég lenne, amit itt keresek. De sajnos, soha nem voltam egy elégedett és józan valaki. Sok pénzből is nehezen jönnék ki, és nincs is sok. Itteni mércével még kevés is. Na jó, nem sajnáltatom magam. Csak a perspektíva! Ha arra gondolok, hogy egész életemben dolgoznom kell, úgy ahogy mindannyiunk szülője tette, kiver a víz, és öngyilkosságom kitűzött időpontját szeretném közelebb hozni. Nem akarok dolgozni, pláne nem így és nem itt. Sajnálatos módon látom, hogy már Nyugat-Európában sem lehet becsületes munkával sok pénzt keresni. Sokkal jobban lehet élni, mint Magyarországon, akkor is, ha kukákat ürítgetsz, de itt is mindenkinek biznisze, Mercedese, szuper háza, milliói vannak, ki tudja miből. Ennyi okos és tehetséges ember nincs! Ha nem dolgozom, akkor nincs pénz. Otthonról nem várhatok már semmit. Eddig is mindent rám költöttek. A lakást eladni baromság, mert felélném az árát. Aztán tényleg nem maradna semmi. Ettől a gondolattól nagyon szomorú vagyok. Más megoldást kell találnom. Már dolgozom rajta. Egyre megértőbb leszek bizonyos emberekkel szemben. Látom, az élet – pláne akinek nem segítenek és nem támogatják – nagyon szar, és sok mindenre rákényszerít embereket. Ha már egyszer valaki úgy dönt, életben marad, ki is kell bírni. És ez nem könnyű. Persze, azoknak, akik nyávognak, elkényeztetettek és túlságosan érzékenyek – különösen nem könnyű. De visszamenőleg a génállományt nem lehet átkódolni. Még egy érdekházasság is szimpatikusnak tűnne, persze nem egy rondasággal. Legalább neki legyen pénze, mert ez a pénztelenség... Jó, minden relatív.