Próza

Nagy Koppány Zsolt:
Mellettem disznaim

    Amikor ott vagyok és iszom, mindig két vaddisznó áll meg mellettem. Jobbról és balról.
    Felugranak vállaimra, leszállnak, hozzám dörgölőznek. Nem értem őket.
    – Igyál! – mondja az egyik.
    – Igyál... – mondja a másik.
    Lám, az élőbeszéd primátusa az írott szóval szemben, a régi probléma... Szóval még egyszer:
    – Igyál! – mondja hízelgőn, parancsolón, csábítón, ellentmondást nem tűrően az egyik.
    – Igyál... – mondja unottan, rejtett aggodalommal, közönyösen és hidegen a másik.
    Ilyenkor, ha iszom (márpedig ilyenkor mindig kell), összevesznek. Azon, hogy melyikük noszogatására iszom.
    Órákig képesek csattogtatni agyaraikat, keresztül a testemen (ha fekszem: a fejemen – érzem, menten szétmegy...). Kortyintok, hogy ne halljam őket.
    Pedig nem bírom, mindig beteg vagyok utána, és másnap is. De akkor, olyankor, ott – elnyomja az agyarcsattogást. Amúgy számukra az nem érv, hogy nem bírom. Nincs mese. Egyiküknek győzni kell, nem állhatok félre csatamezejükről, hiszen nélkülem nincs csata, csata nélkül értelmetlen a létük. Azt hiszem legalábbis. Mégiscsak az én disznaim.
    Nagyok, szőrösek, feketék. Rettenetesen mérgesek. (Rettenetesek mérgesen...) Szétnézek, látom őket, behúzom a fejem, töltök még egy vodkát.
    Aztán egyszer csak eltűnnek. Hirtelen és egyszerre tűnnek el, sosem láttam, amint éppen amint.
    Egyedül maradok.
    Hiányzik a zsivaj, a morgás, kicsinyes dühük. Harcuk, melynek tárgya mégiscsak én vagyok. Melynek mégiscsak én vagyok a tárgya. Kérlelem, alázatosan hívom őket, könyörgök, szólok nekik, hátra. Hangomat parancsolósra keményítem. Hízelgek. Oda-nem-figyelést színlelek. Mindegy, minden mindegy. Nincsenek sehol. Hangosan beszélek magamban, ha egyedül maradok.
    Hát ezért iszom.
    Circum porcelli?
    Néha ugyan megjelenik egy rózsaszín malacka is. De az nem érdekel.