Próza

Nagy Koppány Zsolt:
A nagy, fehér, sánta kutya

Én volnék. Amúgy jó, de a sántaság, az tényleg, szóval az nem túl jó.
Esténként vagyunk láthatóak, a gazdámmal együtt. Emlékezetes látvány: én bicegek elől, utánam – nagyon lassan – sétál a mester. Néha rámhúz egy vesszővel, olyankor ugatok.
Szépen ugatok, ritka öblösen és hangosan.
Sosem haraptam meg azért, mert megütött. Öreg, mint én, sosem jött össze neki semmi, mióta ismerem. Én legalább nagy vagyok, hatalmas, ahányszor meglátom magam, elcsodálkozom: hogy lehetek ekkora? Hihetetlen. Szinte gazdám csípőjéig érek.
Sántaságom s az ő lassú ballagása adhat nekünk valamit, valami jellegzetest: mindenki megnéz, ha meg valaki nem, akkor jön a vesszőcsapás, én ugatok, s erre úgyis odapillantanak.
Gazdám arcáról senki sem tud leolvasni semmit. Konokul sima, mindig egyforma, nem mint a lépteim. Sokat szenvedett, az csiszolta ilyenre. Azt hiszem. Szeretne még valamit, mielőtt meghal. Talán ezért kellek neki.
Lábamra (a bal elsőre) egy tüskét erősített, még évekkel ezelőtt. Kezdetben rengeteget szenvedtem, nem tudtam lerázni, lerágni sem – hát megszoktam. Fáj, ha rálépek – inkább bicegek akkor.
Ennek a városnak, amelyikben élünk, sok mitikus alakja van. Furcsa, kirívó, kiríni vágyó emberek: egyikük naphosszat galambokat etet, másikuk kilenc zsákkal járkál az utcákon, szakállából kiabál ki, gyaláz mindenkit. Van, aki kirojtozott nadrágban sétál fel-alá, más kéreget, szánalmasan csúnya arccal.
Mi még – egyelőre – nem vagyunk legenda.
Jól csinálja a mester. Csak este sétáltat, hogy a látszat az legyen: mintha. Mintha csak úgy. Csak szerényen, szépen. Kis esti séta. Kis esti sántikálás. Elhagyott helyeken. Ahol persze azért sokan járnak, de egyenként. A sötétben ezeknek a magányos alakoknak jobban az agyába vésődünk, s ez bizony az én érdemem: mikor fehér sántaságom kibődül az éjből, akkor – pár percre – mi vagyunk a mítosz. (Kár, hogy nem csak egy órára lettem fehér kutya. De jó lett volna fehér kutya képében, zeuszi egészségű lábakkal disznólkodni a Földön, aztán elrepülni!)
A tüske fáj, de nagyon – sosem szúrta még át a talpam, ezidáig, mindig csak döfködi. Talán már nem is tudnék rendesen járni, akkor sem, ha lekerülne.
Így leszek lassan – akaratom ellenére – mítosz. Városunk ereklyéje, dísze, ősköve: mi adjuk a jelleget neki, hogy egyedi, hogy nem tucatváros, hogy vannak csendes őrültjei, ezért... ránk emlékezni fognak.
Hála a tüskémnek. Meg a gazdámnak. Híres ember lesz. Én meg híres kutya. A nagy, fehér, sánta kutya leszek én az utókornak. Ki itt színezte a várost, ezt a várost színezte itt, minden utcáján ezerszer sántikált végig, esténként, általában csöndben. Csöndben lassan s biztosan izmosodik a mítosz – ugatás közben hirtelen: kell hát mindkettő.
Jó lesz ez így. Már benne vagyunk, lassacskán. A képben. Még pár hét. Valaki, majd ötven év múlva, nyálaz rólunk valamit. Én minden séta után a talpamat nyalogatom, a tüske körül.
Lassan mégiscsak átlyukad.
Mester! Légy már legenda! Hagyd megdögleni a kutyát!