Próza

Bonczidai Éva:
Alfréd

Marienbad, 1823.

Drága barátom,

bizonyára furcsállod, hogy annyi év után újra jelentkezem; ráadásul egy igen különös kéréssel fordulok hozzád: a férfit, aki e levelet átadta, kérlek, vedd gondjaidba. Nem arra kérlek, hogy feltétlenül tartsd magadnál, hanem hogy figyelj rá, tölts vele sok időt, és kérdezd ki mindenről, ami valaha érdekelt. De óvakodj is tőle! Bocsásd meg, kérlek, e zavaros sorokat, igyekszem mindent megmagyarázni.

A férfi neve Alfréd. Kilenc éve találkoztunk először egy vidéki fogadóban – akkoriban, amikor közöttünk megszűnt a levélváltás. (Tudom, megértesz majd, ha jobban megismered.) Láthatod, Alfréd és én a megtévesztésig hasonlítunk egymásra. Ez okozta a fogadóbeli félreértést is, amelynek kapcsán megismerkedtünk; a szolga ugyanis az én szobámba vezette, amikor ő a szállása felől tudakozódott. Akkoriban kezdett újra foglalkoztatni a doktor története, és az Alfréddal való találkozás sorsszerűnek tűnt. (Az utóbbi kilenc év is egyre inkább ezt bizonyítja.) Visszaemlékezni is borzongató: az asztalnál ülök, épp a leveledre készülök válaszolni, amikor nyílik az ajtó, és mintha én magam lépnék be rajta. Percekig szótlanul állunk, miközben a fogadósszolga nem győz bocsánatot kérni, zavarában hol hozzám esedezik, hogy ne szóljak az urának, hol Alfrédnak könyörög. Mikor végre kettesben maradunk, esetlenebbnél esetlenebb kérdéseket teszek fel szegény hasonmásomnak, aki egyetlen szót sem szól. Leül az asztalomhoz, és a megkezdett levél fölé hajol – hideg futkosott a hátamon a gondolattól, hogy valami miatt kiszakadhattam magamból, s most egyféle furcsán otthonos kintből nézek vissza a levélíró önmagamra. Néhány szót írt a papírra, majd átnyújtotta: „Immár huszonhárom éve nem beszélek”. Zavartan bólogattam, ő hátradőlt a székemben, és sokáig figyeltük egymást.

Jóleső bizsergést okoz gátlástalanul belebámulni egy idegen arcába. Ő a te helyedet foglalja el, magabiztosan figyel, és a spontánul kialakuló farkasszem-játék észrevétlenül komollyá válik: tudod, ha kés volna a kezedben az első szemrebbenésére, átvágnád a torkát. Hál’ Istennek nem volt kés. (Én pislogtam hamarabb.)

Hirtelen az az érzésem támadt, hogy Alfréd sokkal idősebb, mint amennyinek tűnik. Ez a sejtés mindegyre erősödött, valahányszor Alfréddal beszélgettünk, s papírra vetett mondatai valahogy azt sugallták, hogy ő már nagyon öreg. Nem, nem ez a jó szó. Nagyon sok éves – inkább így mondanám. Mintha személyes élményeként mesélt volna régmúlt dolgokról... De mindig kitérő választ adott, ha rákérdeztem erre.

Legszívesebben leírnék mindent, ami az elmúlt kilenc évben történt. De most fontosabb elmondani mindazt, amit Alfrédról sikerült megtudnom.

A teljes nevét sosem árulta el. Házasságtörő viszonyban fogant. Szülei kilétéről is kevés derült ki. Anyja, Julianna vidékről Lipcsébe költözött árvaleány volt, aki varrással próbálta fenntartani magát. Apja, György jómódú kereskedő, annak a műhelytulajdonosnak a barátja és üzletfele, akinél Julianna is dolgozott. Sosem házasodhattak össze, György ugyanis már házas ember volt, akinek a felesége, röviddel Alfréd születése előtt eltűnt. Szülei együtt éltek ugyan, de folyamatosan a másik nő árnyékában, abban a tudatban, hogy a feleség, Mária bármikor visszatérhet. A törvények értelmében György csak akkor lett volna elváltnak vagy özvegynek tekinthető, ha Mária öt évig nem kerül elő.

Mária eltűnése igen különös történet. Úgy nyolc hónappal Alfréd születése előtt egy levelet hátrahagyva végleg elhagyta Lipcsét. A levelet György meg akarta semmisíteni, de Julianna kimentette a lángok közül az egyik papírlapot. A megpörkölődött levéltöredéket maga Alfréd mutatta meg nekem, aztán a szemem láttára égette el. Többször is elolvastam, szóról szóra fel tudom idézni. Íme – hátha segít majd valamiben –:

(A levél első része hiányzik). „... Jegyezd meg, álomban macskát látni, féltékeny nőt jelez. Akkor éjjel a zörej az ablakpárkányon nem felrebbenő madár hangja, hanem párnás talpak halk neszezése volt. Olyankor a szem zölden világít. Beles az ablakon, minden mozdulatot jól bevés az emlékezetbe. Ruganyos teste megborzong, sziszeg, mintha kutyafalka közeledne; karmai kiengedve: hegyes, fényesszürke kések.

Először abban az ágyban álmodtál kitett macskakölykökről. Sokáig ott maradtál, mondtad, hogy az üzlet és a tárgyalás bonyolódik. Másnap éjjel ő riadt fel a halk koppanásra az üvegen. Reggel kuncogva mesélte, mit álmodott: a fehérneműi között nyivákoló, csíkos macskafiakat talált. (Itt néhány sor feketére füstölődött.)

Most alszol. Neki már nincs arca. Ne aggódj, nem halott, csak mert a fiadat várja: Alfréd.

De nem egy angyal adta hírül születését...

(Itt olvashatatlanná pörkölődött néhány mondat, de az aláírás tisztán olvasható volt.) özvegyed, Mária”.

Mária eltűnésének éjjelén egy kóbor macska ugrott be Julianna szobájának nyitott ablakán, álmában megtámadta a nőt, és súlyos sebeket ejtett az arcán és a mellén.

Alfréd gyerekkora korán véget ért. Csodálta és imádta az apját. Amikor négy éves korában egy kutyát kapott ajándékba, Györgynek nevezte el az apja iránt érzett szeretete szokatlan kifejezéséül. Édesapja pár nap múlva egy furcsa balesetben meghalt; amikor reggel dolgozni indult, megbotlott a küszöbben, és hátraesve nyakát szegte. Ahogy Alfréd maga mesélte, négy éves kora óta sosem nevetett. Édesanyját is korán veszítette el. Alig tizennégy éves volt, amikor Julianna a halálos ágyán átadta neki Mária levelének maradványát, és elmesélte különös históriájukat. Az asszonnyal valamely azóta is ismeretlen betegség végzett kétnapi, görcsös fejfájást követően.

Szülei halála után Alfréd egy kolostorban kapott menedéket: a szerzetesek kezdetben munkát adtak neki, amelynek fejében ételt és szállást biztosítottak számára, de csakhamar felfigyeltek a fiú eszességére és tanítani kezdték. Pár év múlva már könyvritkaságokat, a világi professzorok által eltűntnek hitt kódexeket is szabadon tanulmányozhatott.

Huszonhat éves korában elhagyta a kolostort, miután Jukundusz atya, akit bátyjaként szeretett, egyik nap holtan esett össze. Egy héttel a haláleset előtt Alfréd Jukundusz fájának nevezte el azt a több száz éves tölgyet, amelynek tövében barátjával beszélgetni szokott.

Jukundusz elvesztése után az ifjú úgy döntött, keletre utazik megnézni mindazon csodákat, melyekről egykor egy vastag könyv megsárgult lapjain olvasott, és feledni mindazt, amire nem jó emlékezni.

Utazásairól nem írok, majd Te magad is felteheted neki kérdéseidet. Hanem Japánban – a várost nem árulta el – Alfréd beleszeretett egy asszonyba, akiben ugyanúgy felébredt egy számára addig ismeretlen vágy a bús arcú idegen iránt. Az asszonyról Iome-nak nevezte el a lótuszvirágot, mert folyton az ő illatát idézte fel benne. Kitalálhattad, hogy Iomet is hamarosan elveszítette. Ugyanis pár hétnyi tiltott boldogság után a megcsalt férj értesült felesége hűtlenkedéséről, asszonyát megkötözte, és vidéki birtokukra szállította. Büntetésül Iome-nak egész nap felbolygatott hangyabolyon kellett ülnie a tűző napon étel és ital nélkül. Másnap alkonyattájt Iome meghalt.

Kérdezhetnéd, hogy miért írtam le mindezeket, és annyi év után miért e férfi ürügyén írok Neked. Tulajdonképpen most válaszolok arra a leveledre, amelyre ezelőtt kilenc évvel, Alfréd érkezésekor akartam. A könyvről szándékoztam írni. Arról, hogy A nevekről teljesen összezavart, addig ismeretlen félelmekkel töltötte be minden percem. Szabadulni próbáltam még az emlékétől is. Évekig semmi sem foglalkoztatott, csak hogy megfejtsem, mi állhat a könyv hiányzó utolsó lapjain. Meg akartalak kérni, hogy ha kicsit is szeretsz, ne említsd többé azt az írást. Alfréd érkezése, s egyáltalán a létezése új lehetőségnek tetszett, hogy feledni tudjam, nem értettem meg azt a könyvet, amely a világ összes írásai közül a leginkább érdekelt. Alfréd viszont nem egy valami más felé vezető út volt, hanem az egyetlen út, amely elvezethet bárkit a könyvhöz.

Biztos vagyok abban, hogy Alfréd ismeri a hiányzó oldalakat. Amikor a némaságáról faggattam, egy örmény szerzetesnél olvasott könyvről írt, amely segített neki megérteni minden tévedést, amelyet valaha ember elkövetett. Kétségbeesésében kiszakította az utolsó hat oldalt, és megette azokat, hogy soha senki ne érthesse meg mindazt, amit felfedett az az írás. Azóta nem szólt egy szót sem. „Az értés mindig boldogtalansághoz vezet” – írta.

Én Alfréd történetén keresztül értettem meg a könyvet. A név és a halál valami módon kapcsolatban áll. Ennek titkát beszélhetik el az utolsó oldalak. Utazók mondják, hogy az örmények között él egy névtelen ember, aki nem öregszik.

Írtam, hogy óvakodj Alfrédtól. Láthattad, ha megkedvel valakit, arról hamarosan elnevez valamit. Továbbadja a neved, és meghalsz. Gyakran írt arról, hogy időnként erős késztetést érez, hogy neveket adjon.

A minap bevallotta, hogy néha, amikor nem érek rá – mostanában próbáltam eltávolítani magamtól –, gondolatban a szobája sarkában levő pókhoz beszél. Ma reggel kétségbeesetten ébresztett, hogy többször is Wolfgangnak nevezte a nyolclábút... Nyugtatni próbáltam, hiszen nem mondta ki hangosan a nevem, így biztosan semmi sem fog történni. Persze tudjuk, hogy a név nem puszta hangsor.

Az ő íróasztalánál ülök, az ő papírjára az ő tollával írok. Most kellene újra farkasszemet néznünk, de csak Wolfgang van itt, és vékony ezüstfonálon egyensúlyozva lassan leereszkedik fölém.

Drága barátom, most úgy szeretnék magamról is írni. Csak még egy történetet. Egy legutolsót. Rólam.

De közeledik. Lehet-e ítélőszék elé idézni a Sorsot?

Vigyázz magadra!

Ölellek, Wolfgang