Próza
Felizzik a cigarettavég.
A férfi belevigyorog a félhomályba, majd lassan kiengedi tüdejéből a lilás füstöt.
Néha órákon át ül, bámulja a fehérre meszelt falat. Csak ő és a gondolatai. Másfél doboz cigaretta, szilvapálinka, időnként néhány korty önsajnálat. A múltheti program is ez volt.
A sarokból halk szöszmötölést hall. Utálja magát, amiért még mindig összerezzen, ha meghallja ezt a papírzörgést.
– Már megint itt vagy? – kérdi félig unott, félig dühös hangon.
Senki nem felel, csak a zizegés folytatódik. – Most mi van? Tudod, hogy utálom, ha hallgatsz – mondja ingerülten.
– Én meg unlak – válaszolja egy gyerekhang – Mindig így kezded: „Már megint itt vagy?” – utánozza a férfi hanglejtését – Mintha nem tudnád, hogy mindig jövök.
– Mit akarsz? – türelmetlenkedik a férfi – Egyedül akarok lenni.
– Aha – mondja kissé unottan a gyerek – Sajnálni, vagy győzködni magad, hogy tudsz élni?
– Te ezt nem értheted, kölyök!
– Tudod, hogy értem. Különben szánalmas vagy a hülye nosztalgiáddal együtt.
A férfi felvesz az asztalról egy vaskos könyvet, és dühösen a sarokba dobja. Az ártó szándék hangos puffanással landol, csak a falat találta.
– Pszi-cho-ló-gi-a-i ké-zi-könyv – olvassa vontatottan a gyerek – Még mindjárt kiderül, hogy szerinted is baj van veled – mondja gúnyosan. – Már látom is, ahogy lapozgatod, egy-egy címszónál megállsz, elolvasod a tüneteket, okokat és a többi marhaságot, amit ezek az agyturkászok összehordanak, aztán kétségbeesetten megállapítod, hogy hipochonder vagy, mert ha a depresszióról olvasol, depressziósnak hiszed magad, ha az alkoholizmusról, alkoholistának, és így tovább.
Rövid csend után újra a gyerek szólal meg:
– Legalább néha vitatkozhatnál velem, unom, hogy mindig igazam van. És az ilyen könyvdobálós megnyilvánulásaidat is mérsékelhetnéd. Írnak itt egy jó műtétről: eltávolítják az agyad egy kis lebenyét. Egyetlen nyisszantással kiirtják belőled az agressziót – gyötri tovább az ablaknál ülőt.
– Dugulj már el, kölyök!
A férfi tenyerével önkéntelenül végigsimítja szabályos koponyáját. Arra az időre gondol, amikor kopasz volt. Egy nő leborotválta a haját. Ha sor kerülne arra a műtétre, amelyikről a kölyök beszél, egy ideig újra kopasz lenne. Mielőtt ez bekövetkezne, megkeresné a nőt, azt akarná, hogy újra ő borotválja meg.
– Kapcsold fel a lámpát! Olvasni akarok – szólal meg sértődötten a fiú.
– Idegesít a fény. És te is – gorombáskodik tovább a férfi, míg reszkető kézzel újra rágyújt.
– És remegsz is, máskor meg színeket látsz, telefoncsöngést hallasz, és látványos kedélyingadozásaid vannak: delírium tremens.
– Te aztán fene okos vagy – jegyzi meg ironikusan a férfi.
– Tudom, hogy mennek az ilyen dolgok. Öt éves vagyok. Mindent értek.
A férfi lassan kifújja a füstöt, közben újra bevallja magának, hogy igen, szereti ezt a kölyköt. Valahol olvasta, hogy hét éves koráig minden gyerek zseni. Emlékszik, hogy a kölyök is olvasta, és pátoszmentes nyugalommal vette tudomásul, hogy ennél okosabb már nem lesz, és ez is már csak két évig tart. Újabb szippantás a cigiből, aztán elmosolyodik, mert eszébe jut, hogy valóban a kissrác a legokosabb és legjózanabb ember, akit ismer.
– A lány megint írt rólad az újságban – mondja közömbös hangon, mintegy tájékoztatólag a gyerek, majd tovább zörget.
A füst lassan betölti a szobát, a férfi közben a lányra gondol. A lány. Csak így hívják egymás között, mintha nem is lenne neve. A lány a legfurcsább teremtés, akit valaha ismert. Volt idő, amikor együtt töltötték az éjeiket és a napjaikat. A férfi úgy függött tőle, mint a különböző anyagoktól, amelyekkel Ede időnként meglepte. A lány egyszerre volt nyugtató- és ajzószer. A férfi úgy érezte, minden rossztól meg kell védenie ezt az újabb boszorkát, akivel összehozta a véletlen.
De ahogy jobban megismerte, félni kezdett tőle. A lány sosem aludt, és néha úgy tűnt, mindent tud a férfiról. A férfi egy idő után nem csak a mondatait, hanem a gondolatait is cenzúrázta a lány jelenlétében. Nem szerette a nyitott könyv szerepét. Azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a lány a sokadik átvirrasztott éjszaka után elvágja a mellette alvó férfi torkát. De ez túl gyors és fájdalommentes halál, a lány ennél sokkal kegyetlenebb. A férfi egyre inkább érezte, hogy nem ő akar az lenni, aki a bizonyos hajnalon a sosemalvó lány mellett fekszik.
– Féltél tőle, igaz? – zavarja fel töprengéséből a gyerek.
A férfi nem felel. Idegesíti, hogy a fiú is ugyanúgy hallja a gondolatait, mint annak idején a lány.
– És az nem igaz, hogy sosem aludt – folytatja a gyerek – Emlékszel? Folyton rémálmai voltak. Mintha utolérte volna egy furcsa átok, mindig emlékezett az álmaira.
A férfi hallgatásával újra elismerte a gyerek igazát, és hogy most is – mint mindig – eltúloz mindent, aminek köze van a lányhoz.
– Mit tudsz róla? Tulajdonképpen ki ez a lány, akit sosem sorolsz be a többi nő közé?
– Nem tudok semmit. És különben sincs hozzá semmi közöd! – feleli ingerülten a férfi, mert hirtelen rádöbben, hogy igazat mond, tényleg nem tud semmit a lányról. Az is igaz, hogy sosem tudta teljes mértékben nőként kezelni. A lány nem is volt nő, már-már férfierényei voltak.
Kihasználva a pár perc csöndet a férfi előhívja emlékeiből azokat a nőket, akiknek egykor szerepük volt az életében. Maga előtt látja a régen jól ismert testeket, s a hangokat is hallja, melyek különbözővé tették e nőket. Sikoly, halk, búgó hang, suttogás és hangos kiabálás egyaránt sorakozik a palettán.
A férfi mindig elnézően mosolygott, ha szembesült a nők és a szavak feloldhatatlan szimbiózisával. Lassan hozzászokott, hogy mindig mindent meg kell beszélni. Alaposan és többször. Főleg a maguktól értetődő dolgokat. Megtanulta, hogy vannak szavak, melyeket sosem szabad mondani, és vannak, melyeket nem árt, ha naponta többször a nő fülébe súg.
A lány nem illett be a nőkről alkotott képbe. Túl sokat hallgatott. Néha órákon át ült, és bámult maga elé.
– Mi az utolsó bekezdés? – érdeklődik békítőleg a férfi. Tudja, hogy igazából mindennek csak a vége számít, hogy végül mit mond, hogy végül mit érez az ember.
Nem a lány volt az első, aki irkálni kezdett róla. Egy nő is verseket közölt egyszer egy újságban. Régebben elővette a folyóiratot, amely lehetőséget biztosított a kezdő irka-firkálók irka-firkáinak megjelenésére, és újraolvasta a nő verseit, közben engedte, hogy a szavak legyezgessék a hiúságát. Különben csöppet sem hatódott meg. Ő, a múzsa, egyszerűen tudomásul vette a szavak jelentését, mintha a tavalyi időjárás-jelentést olvasná.
A lány irományait mindig megmutatja a kölyöknek is.
– „Aztán fává válto-zott. És Ő enged-te.” – olvassa a gyerek – Ennyi.
A férfi felsóhajt. A nők folyton észérvekkel, vagy ami még elviselhetetlenebb, érzelmeikkel gyötrik. Ez alól a lány sem kivétel. A lány egyszer azt álmodta, hogy az erdőben fává változik, remegett, és nyöszörgött, erre ő felébresztette, majd megnyugtatta a még mindig remegő hálótársat, nem engedné, hogy bármi rossz történjen.
Akkor jutott először eszébe, hogy a lány kék ruhában végzi. Néha már azt is maga előtt látja, ahogy a lány fekszik, két ápoló pedig felkészíti a sokkterápiára. Ott cirkálnak a kékruhás remegő test mellett, barna kenőcsöt kennek a halántékára, leszíjazzák, közben állítólag megnyugtató szavakat duruzsolnak, a lány meg némán, semmibe bámulva tudomásul veszi ezt is, mint mindent. Összpontosít, hogy mindvégig uralni tudja a gondolatait, melyek néha kegyetlen játékot űznek vele. Aztán a fehér ruhások bekapcsolják a gépet, a lány összehúzza a szemöldökét, de hamar elernyed. Olyasmit érez, mintha kisimulna az agya, s már kész is, biztosítva van hét álommentes éjszaka, és a két ápoló elvezeti a kék ruhát egy szűk folyosón.
– Kölyök, te sosem félsz? – kérdezi váratlanul, hogy máshova terelje a gondolatait.
– Dehogynem – feleli tárgyilagosan a gyerek – Már csak két évig leszek zseni, aztán iskolába fogok járni. Ez igazságtalanság – folytatja elkeseredetten.
– Ugyan, ne szomorkodj! Nem olyan rossz az – vigasztalja a férfi – Néha igazán izgalmas dolgok is történnek.
– Aha, képzelem.
– Én például ott veszítettem el a szüzességem az egyik nagyszünetben – mondja minden lelkesedés nélkül a férfi – nyolcadikos koromban, a biológia szertárban a hetedikes Pirikével.
– Elképzelem – kuncog a gyerek – ahogy csókolózás közben összeér a pattanásos homlokotok, vetkőzni kezdtek, ez a Pirike, vagy hogyishívják sipákolni kezd, hogy takard le Pityut, az üvegszemű, kitömött baglyot, mert nem szereti, ha nézik, így csak a tökéletesfogsorú Samuka, a gipszcsontváz asszisztál a férfivá válásodnál. Aztán megtörtént, és olyan semmilyen – folytatja a fiú – Nem érted, a felnőttek mit vannak úgy oda ettől, de azért büszkeségtől dagadó kebellel lépsz ki a szertárból. Átveszed Böbétől a csomag cigit és a „Gratulálok, férfi lettél!”-oklevelet. Megnyerted a fogadást. Beavatott vagy. Vigyorogva megveregeted a saját vállad.
– Gúnyolódj csak! Majd te is felnősz – jegyzi meg keserűen a férfi – Amúgy minden barátomnak Pirike volt az első nő az életében. Csak Latyaknak nem. Latyak szerelmes volt Pirikébe. Egy ujjal sem ért hozzá, egyszerűen csak szerette. Amikor Pirike valakitől teherbe esett, és meggázmérgezte magát, Latyak fájdalmas szonetteket írt az emlékére. Még tizedikben is.
– Aludnod kellene – szólal meg rövid csend után a gyerek – Az asszony ma nem jön?
– Elutazott. A férjével.
Az asszony minden nap el szokott jönni. Ő gondoskodik a férfiról. Ebédet hoz, és kikészíti a gyógyszereket. Saját felelősségére hozta ki a férfit a kórházból.
Az asszony egyike azoknak a nőknek, akiknek szerep is jutott a férfi életében. Régen gyakran szerették egymás testét, és olykor a lelküknek is jutott néhány simogatás.
A férfi feltápászkodik, és kimegy a konyhába a gyógyszerekért. Rövid üzenet is várja. Visszamegy a szobába, egyik kezében a tabletták, a másikban a papír. Felkapcsolja a lámpát, felszisszen a fénytől. A gyerek már elment.
„Kérlek, vedd be a gyógyszereid. Holnap jövök. Anna”
A név alá a régi idők emlékére egy szívet rajzolt az asszony. A férfi elmosolyodik – ezek az ártatlan érzelem-megnyilvánulások mindig meghatják.
Egy cipősdobozt hoz be az erkélyről, leteszi az ágyra, és felemeli a tetejét. Kinyitja a bal tenyerét, felsóhajt, nézi a maréknyi színes tablettát, majd beteszi őket a dobozba a többi közé. Beletúr a féldoboznyi színkavalkádba, kivesz egy maréknyi gyógyszert, és ujjai között visszacsorgatja ugyanazzal a mozdulattal, mellyel egykor nagyapja a búzaszemekben gyönyörködött.
Egy ideig még játszik a gyógyszerekkel, közben a gyerekre gondol. Szeret vele beszélgetni, ezért nem szedi a tablettákat. Ha beveszi őket, a fiú nem jön.
