Vers
Bálint Tamás
A hajdan volt kedveshez
Kedvesem, a virágod nem terem,
és nem érzem szobámban illatát,
elszáradt, de kidobni nem merem,
az éveket kettőnkkel itta át.
Sarokban állva emészti magát,
talán megmentheted – ha locsolod,
de már meguntam kajtatni nyomod.
Amíg voltál, Te voltál mindenem,
család, mostoha, ellenség, barát,
mit ismerek, általad ismerem,
neked köszönök nappalt, éjszakát,
éltem tizenkét legszebb évszakát,
és a nyugalmat – tán hiányolod,
de már meguntam kajtatni nyomod.
Kedvesem, a kulcsokat elveszem,
hogy ne zörgesd türelmem ajtaját,
és ne aggódj, nálam lesz jobb helyen,
Te másként még magad is megcsalád.
Vége.
Míg nem ismerek újra Rád,
maradunk így – tán sajnálni fogod,
de már meguntam kajtatni nyomod.
Ajánlás:
Hercegnőm, halld meg szolgád panaszát,
üres vagyok s belsőm sóként nyomod,
bár kellesz, mint koldusnak a kabát,
én már meguntam kajtatni nyomod.
A hajdan volt vígságról
Egykor régen folyton folyt jó borom,
naponta több asszonyka szeretett,
és pénzem is volt jócskán egykoron,
de már nem ingem ezen élvezet:
a szesz vetkezteti le testemet,
lenyúzza hátamról a takarót,
s szerencsém is tán végleg itthagyott.
Odalett minden címem, birtokom,
asszony- s szolganép is mind elveszett,
nem ismer rám a sok barát, rokon,
s a város ha közpénzen eltemet.
Kobozzák el emígyen kedvemet,
magamnak csak zálogba maradok,
s szerencsém is tán végleg itthagyott.
Jól éltem eddig, és jól ment sorom,
de nincsenek már nyugodt éjjelek,
éberen magam őrzeni fogom,
és végül reggel nélkül ébredek.
Holott mindent megtettem értetek,
ha elalszom is nyögve riadok,
s szerencsém is tán végleg itthagyott.
Ajánlás:
Herceg, panaszra szóm se lehetett
eddig, s tudod, hogy hű szolgád vagyok,
de nincs vasam, semmit sem ehetek,
s szerencsém is tán végleg itthagyott.
Az örömlányhoz
A főtéren oly peckesen feszítesz,
Te, kiről a szelek susogva szólnak,
kifordítva tenyérnyi, csöpp ruhácskád,
s úgy húzod kalapod a láthatárra,
hogy nem is veszed észre: új nap virradt
a városra. Az emberek sietnek,
és tekintetüket nem mérik össze
mással, egykori híveid kerülnek,
s hatalmába kerít a nyugtalanság
engem is. Hanyag, ócska mozdulattal
megfordulsz, és már az okát is látom.
Ismerős kép, s nem az zavar leginkább,
hogy apróra cseréled azt, amid nincs,
de mellette még rút vagy és kivénhedt.
Levélkék
I.
Magáért én akár földönfutó,
esendő herceg, egyszerű paraszt,
leszek remegve feszülő rugó,
álmában sem emelhet rám panaszt.
Ne tegye meg, hogy gyáván elszalaszt,
s igen helyett csak habogást kapok,
akármit kérjen, szolgája vagyok.
II.
Hibásak a papíron a betűk,
mert nem jelentik azt, mit gondolok,
hiába is foglalkozom velük,
csak úrnőmet dicsérve boldogok.
Legyűrnek álmos, ócska verssorok,
és elfelejtém lám a lényeget:
áldani, mit öröknek vélhetek.
III.
Bocsássa meg rabjának, asszonyom,
ha fénye mellett néha megpihen,
s ha hemperegve puha bársonyon
kezében érzi újra, hogy milyen...
Akármit írjon, vakon elhiszem,
azonban kérem, ha már nem szeret,
bocsássa meg illetlenségemet.
Herceg, résen vagy?!
Mesékben ne higgy, hercegem,
ha már nősülni vágysz, légy óvatos,
arád hűségére félhónapos
bérem feltenni nem merem.
Inkább legyek én vészmadár,
mintsem egy hárpia vegye fejed,
erődet a nyitányra gyűjtheted:
a csalódás ajtódban áll.
Betakar majd a holdvarázs,
s mire minden a helyére kerül,
összeaszott torkodból száll, repül
az elhaló, hűs hallgatás.
