Vers

Jancsó Noémi
aranykeret – Nagyanyám öröksége; Az én uramnak, jó Dezsőnek

aranykeret – Nagyanyám öröksége

 

Nagyanyám idejében menyasszonyi ruhát hímeztek az annyi idős lányoknak, amennyi én voltam, amikor születésnapomra egy fehérarany gyűrűt kaptam a szüleimtől. Nem akármilyen gyűrű volt ez, hanem anyáról lányára szálló örökség, családi ereklye, amit az elsőszülött lány kap meg tizenhatodik születésnapján. Felpróbáltam. Ujjaim nyomán felsejlett a múltból egy történet. Már nem az enyéim: a nagyanyám ujjai voltak azok. És nagyanyám gyönyörködött az ajándékban, nem én.

 

    „Drága Ilona!

    Fogadd szeretettel ezt a kis emléket, és gondolj néha a te szerető nagybácsidra. Boldog születésnapot kíván:

    Dezső bácsi.”

 

Családunk hangulatát, sőt, vonásait sem a házasságok, hanem az első szerelmek emléke határozza meg. Az utódok pedig rendszerint jobban hasonlítanak azokhoz az emberekhez, akikhez a szülőket az első plátói vonzalom fűzte.

A nagybácsi latintanár volt, a nagymama pedig művelt kamaszlány. Mindketten frankofil értelmiségiek. Franciául csevegtek, latinul idézték az antik szerzőket. Nagyanyám állítólag hónapokig emlegette ezeket a beszélgetéseket. A naplói, ideértve az időskori naplóit is, egyetlen szóban összegezhetők: Dezső.

Dezső. A nagybácsi, aki utazik, ír, Párizsból küld képeslapot. A nagybácsi, aki gyűrűvel ajándékozza meg a lányt, nem esküvővel és nem rokon-csókkal, de gyűrűvel, és egy életre szóló, életekre szóló legendával, amit családi kötelesség el nem felejteni.

Évekkel azután, hogy a nagybácsi gyűrűt ajándékozott neki, nagyanyám számára is elkészült a menyasszonyi ruha. Aztán szertefoszlott egy régi ruhásszekrény valamelyik vállfáján.

 

(Az én uramnak, jó Dezsőnek)

Dezső, a családfő

Egy családfő, úgy hiszem,

Az asztalfőn foglal helyet,

S csak este ér haza,

Nem hajt fejet,

S hátat sem hajlít

Senki előtt.

 

Dezső is épp ilyen volt

Tegnapig. Akkor megváltozott.

Már délben hazajött, s hozott

Magával egy széles matrónát.

S e matrónát oly tisztelettel övezte,

Hogy már-már hídba ment le

Előtte, de előre-hídba,

Mint a borzolthátú macska,

Ha ijesztik. Társalgott vele,

Úgy, mint velem soha, s karórát,

Éjfélt, holdat, hektárnyi rónát,

Csillagokat ígért az égről,

A falról, a messzeségből,

S lelkesen a gondjaira bízta.

Az meg viháncolt, mint egy nagylány,

S csülkeit dobálta össze-vissza

Dezső előtt. Én elmerengtem:

E hájas láb miként fér be

A szandál préselő belsejébe?

(Ez szerény lényemnek ma is talány.)

Dezső felállt, leült, rohant, megállt,

S a matrónát meghívta ebédre.

Hunyorogva néztem Dezső szemébe,

Jelezve ezzel, hogy nincs mit elébe

Tegyek eme nőnek, tojáson s kenyéren kívül.

Ő, úgy tűnt, azonnal ért a szóból,

De furcsa módra tovább bókolt

A nőnek, s kérdéshalmazzal látta el:

„Ó Anett, drága, mit óhajt ebédre?

Húst, halat, pezsgőt, csigát? Sajtot, ananászt, osztrigát?”

És Anettke felsorolta, amit bele, gyomra

Kívánt

Az én uramtól, jó Dezsőtől,

Dezső egy perc türelmet kért kövér Anettől,

Csókot lehelt gyűrűkkel felszerelt

Kezére s elszelelt. Tálcát hozott,

S először is sülttel

Kínált.

Anettke ajkába harapott.

A düh kitört rajta s szinte idegbajt kapott,

Mert mélyen gyűlölte a sültszagot.

Érzésének hangot adott,

S Dezső kitárta az ablakot.

 

Dezső riadt kétségek között hagyott

Engem. És kétségeimből bennem

Valami furcsa remény vette kezdetét,

S már majdnem biztosra vettem,

Hogy Dezső jobb álláshoz jutott, ahol a főnök szerteszét

Szórja a pénzt, és a főnök: kövér Anett.

Minden vádat, félelmet eltemettem

S Dezsőnek segítettem

A pincérkedésben. Egy pillanat

Múlva arra is ráhangolódtam,

Hogy Anettet drágának mondjam,

S hídba hajoljak,

Előre-hídba,

Akár a macska

És Dezső.

Két óra telt el idilli hangulatban,

Dezső, Anett és én: boldog trió.

Kövér Anett megszólalt, szopránba

Emelkedve, ami a hangját illeti:

„Menjünk, Dezső, kissé kába

lettem az evéstől.” Dezső taxit hív, fizeti

(Talán azért, hogy ne legyen ribillió?

Hogy ne vádolja fukarsággal őt e nő?),

S elgurultak autókeréken, millió

Műcsillag, hold, lámpa alatt.

Dezső egy átkozott hotelszobában maradt.

Azóta, akárcsak nagyanyám tonette,

Fogasa, emlékké vált Dezső,

A volt uram s Anett.

 

Egy családfő, úgy hiszem,

Csak este ér haza,

De este hazaér,

S nem várja sem Anett,

Sem pompás úri tér.

Dezső is épp ilyen volt.

Tegnapig.

 

Amál féltékeny

Mert elhagyatnak akkor mindenek

És elhagyattatom

Mikor Dezsőm nem rám pillant

Hanem körülnéz a zagyva utcán

S nem engem lát egyedül

Elhagyattatom

Mert elhagyatnak olyankor mindenek

Mikor a lánytömegben kurtán

Viselt szoknyák és bódító illatok előtt

Emel majd Dezső nemezkalapot

S szeme átsiklik minden nadrágos emberen

Mikor a lánytömegben kurtán

Viselt szoknyák és bódító illatok előtt...

Én nem tartanám a haragot

Ha Dezső kinyitná kék szemét

Körülnézne a lányoktól terhelt járdán

Szerelem költözne szívébe, akár egy járvány

Holmi libbenő kurta szoknya miatt...

Én nem lennék dühös, riadt,

De a szívem kemény lenne, hideg és fehér,

Akár a márvány.

(vagy a vaj...)

 

Amál (a szomszéd úrhoz)

Utánam jött Anett,

És aztán jöttek mind

Az összes többiek.

Sorra veszi az ábécét.

Hallottam: latint táncol,

Sört, pálinkát, bort vedel,

A nője – mikor ki – viháncol

Mellette, majd az árokban hever

Mindkettő. Sorra veszi az ábécét.

Gyakran elfelejti lehúzni a vécét.

Csoda, hogy még emlékszik,

Mikor melyik betűnél tart...

Ánál

Bénél

Vagy már a

Duplavénél?

Beánál?

Emesénél?

Vagy Wagner özvegyénél?

Egy aszott ülepű utcanőnél?

Netán egy testépítő kacér nejénél?

Csak arra találnám meg a választ,

Hogy ki az, akire a héten

Bóklavinát áraszt?

S ki az, akit már a csókja is fáraszt?

Ki az, ki rúgja őt fenéken?

S ki keni őt frivol olajjal, buja zenéken

Ki tartja őt? S ki az, aki, mint én,

Mint egy világot cserélt szegény szirén,

Ki az, ki úgy szeretné őt,

Ahogyan szerettem... én.

 

Dezső kopog

– Amál, a viharos ég szerelmére,

nyiss ajtót jó urad előtt!

Ne vesd ártatlan kék szemére

a hűtlenség vádját, mielőtt

hagynád, hogy az egészet kibeszélje:

hogy elmondja, Anett kimenőt

adott, házasságunknak ő nem veszélye;

inkább csak kedves éke, piperéje,

új főnökömet ne szidd, a drága nőt,

aki imént adott nekem, igen, az imént

örökre ingyen kimenőt.

 

Amál nem bír tovább hallgatózni,

fülel, leül, kiles, belát,

és kedve volna faggatózni,

mert fúrja már az oldalát,

hogy mely hotelszobában lett

oly sürgősen elfoglalt Anett,

hogy megrúgta szép farát

az ő urának, jó Dezsőnek,

oly erővel, hogy kiesőnek

bizonyult számára tér, idő,

s szerelmük – mily pech,

mindörökre? elveszett.

S hogy érti azt, hogy piperéje?

Hogy házasságuk kedves éke?

Mit óhajt? hogy ő, Amál,

feltéve, hogyha már

másfél éve Dezső felesége,

vacsorát főző halk cselédje,

a szomszédnak el ne mesélje?

A rút titkokat egy úr előtt

ki ne beszélje?

S a tegnap turkált ágyelőt

ki ne cserélje

egy tisztára? Hogy ha már

az úr bejön, szegény Amál

nászágyán rend legyen,

és Dezső íróasztalán uralkodjék

a fegyelem és vörös fény, hogy ne vonakodjék

az úr, s ne mondja: mostan levegyem,

vagy inkább ne vegyem

le? Maradjon pucér a fenekem?

Amál, hogy vita ne legyen,

gyakorlottan és kecsesen

levette a szomszéd úr övét,

gatyáját, és meglátta köldökét.

 

– Amál, a hajnali fázós istenért!

Hát kedves beszédem mit sem ért?

A szomszéddal kergetőztél, te beste!

A szomszéddal, mi? A tegnap este.

Mindent tudok: egy haver kileste.

 

Dezső kopogtat.

Csipszet ropogtat.

Álmos fejjel az ajtón

unott mondatot koptat.

 

Amál a vontatott,

monoton mondatok

zajára bóbiskolva hallgat,

mint aki semmit nem takargat.

Mint aki tegnap éjjel falnak

fordulva szakácskönyveket olvasott.