Vers
Szerencsejáték, túl a nyáron
Hogy mint esett, hogy feldobtam az érmét,
habár a távlat olykor újraírja,
bizonyítnám, ha lenne tétje és mért,
elmondanám, s tudnád, mi volt a nyitja;
nem értelmeznéd értő-furcsa keggyel,
s bizonyítnám, ha lenne tétje és mért
egy menettérti személyvonatjeggyel,
hogy így történt: csak nyárnak volt a vége;
egy rosszullétnyit tartott amaz óra,
megkérdeznéd, nemrég volt, avagy rég-e,
s miért, hogy nem bírhattam végre szóra,
szerepelt-e még bárki más a tervben?
Megkérdeznéd, nemrég volt, avagy rég-e...
(Rutinból nyertem, mint a solitairben.)
A működési elv az ötven-ötven;
arány, mit dzsókerként ne nézz, de láss át,
visszaszámolt időt vagy tért a ködben,
vagy mindnek égen túli, torz imázsát;
– tudnád netán, e kártya-tét mit ér meg? –
visszaszámolt időt vagy tért a ködben,
vagy lassabb járását a kósza vérnek?
S adá az Úr a vér rendes folyását.
A pék s a hentes
Nem emlékszem, hogy merre volt a hely,
s hogy volt-e vendégágy, hogy volt-e géz
a házipatikában, s kés, amely
legalább húsunk vágta volna szét;
fogalmam nincs, mit ettünk estelen-
te, s mi volt a státusunk a házban,
volt-e főbérlő, aki leste lent,
hogy hány óráig világít a lámpa,
s baljóslatúbb, hogy felidézni sem
tudom tested, vonásoktól mentes
arcod, de híred mégis itt viszem,
versben, mely nem otthonos, se rendes,
és nem derül ki rólad semmi sem,
bár emlékszik még ránk a pék s a hentes.
