Vers

László Noémi
versek

Javíthatatlan

Tudom: valahogy révbe érek.
Végighajtok az égi lankán,
megtorpannak az életévek
anélkül, hogy itt abbahagynám
a levegő ritka szálain
fönnakadt képek bámulását,
anélkül, hogy néhány nyurga rím
árnyékában helyem kiásnák,
megfordulok a bolygók között –
örökös lassú átutazó –
felhalmozódik csillagközök
mélyén az idő, völgyben a hó;
anélkül, hogy itt fölmerülne
napok mélyéről a fényhiány,
anélkül, hogy az ólomszürke
ezüstre válna a kés fokán,
végigsétálok, mint kötélen,
hajnali eszmék érrendszerén,
legombolyítom, végigélem
mindazt, ami sosem voltam én –

Tudom: révbe soha nem érek,
megpihen egyszer földön a hát,
kirajzanak az álomképek,
a szem visszapörgeti magát,
a kéz ujjai elfelejtik
érdes fatörzsek történetét,
bokában ahány ösvény rejlik,
kígyózva ágazik szerteszét,
belesimul ágyék a rögbe,
hajszálgyökér-bozótot növeszt,
csak a száj moccan könyörögve:
élet élettel hogy teszi ezt;
tele alvó maggal a homlok,
megakad benne majd az eke –
kiszabadulhatnak a gondok,
valaha felszínre érnek-e,
túljutnak-e az őszi éjen,
oda, hol minden olvadt arany,
vagy itt vesztegelnek a mélyben,
hol csak bolyongunk mindannyian?

Március, Róma

Az utcaképben egy-egy újabb rejtjel
vigyázta azt, ami megfejthető.
Bámultam, hogyan tartja keccsel
az ágakat a hűvös levegő.
Az Angyalvár előtt a hídon
egy lámpa feje lágyan elhajolt.
Alkonyodott, és nem maradt meg
feltartott ujjaim hegyén a hold.

A Császárok fóruma ahol indul,
cipruspark ült egy kupola tövében.
Kivilágított oszlopsorokon túl
az ókor váza lélegzett sötéten.
Fehér-fekete, csonka árnyak álltak
a dúsan omló villanyfény-sugárban.
Ha mérgelődöm, pont ilyennek látlak –
gondoltam – és a múltból kisétáltam.

Még megkerestem – közel volt az éjfél –
a Spanyol lépcsőknél a csónakot.
Lefényképeztem Rómát lámpafénynél.
Kihalt terek nyugalma meghatott.
Álltam kicsit a Tevere zajában,
mint aki van, és semmire sem vár,
és nem repült, lent úszott egymagában
a hab között egy nikkel szamovár.

A túlparton, a mérleggel kezében,
egy homlokzaton Justitia ült.
Néztem, hogy tűri hófehéren, tétlen
az éji leplet, ami rákerült.
Néztem, hogy bomlik árnyékká a kő,
hogy csúszik el az úttesten a fény.
Éjfél volt, és megeredt az eső,
és átzúdult a lelkem közepén.

Kolozsvár

Mi is történhetett, hogy itt maradtam,
s nem lett belőled Berlin, Róma, Párizs,
körhinta, metró, fürdő, katedrális,
csak hársfaillat hosszú alkonyatban?

Mi is történhetett veled s velem,
hogy nem rohantam más várak falához,
hogy leheleted sosem volt halálos,
hogy fölfogtál a síkos végeken?

Mi voltál? Időm tengerén a bója?
Embernyi, hűs hely tűző napsütésben?
Lőrésem, árkom, féltett büszkeségem,
ostoba harcok fehér lobogója?

Mi voltam én? Vergődő, vak madár,
borzasan csüngő tüskeág a ködben –
de összefontad két karod fölöttem,
és könnyű lettem, mint a hangaszál.

Levél a tizenkilencedik századba

Nem mintha minden mindegy volna, nem.
Eső dobol és kihagy a szívem.
Tán attól tart: nem veszem komolyan,
s fölébe nő a gondolatfolyam,
amit – csak ezt a szív nem tudja még –
eltorlaszolt az élethordalék,
az akarat-sodorta rönktömeg.
Épp csak ereje nincs már semminek.

Tejhab és kávé, szénsavas igék,
templomhajónyi ékes semmiség.
Mind csupa új és síkos és sima,
mint buborékon fénylő karima,
mint nap körül a foszló zivatar.
Ördög sem tudja, mit miért akar,
mikor és meddig, merre és hogyan –
s mi hajtja: becsvágy, hóbort, szélroham?

Van-e még, ami elevenbe vág?
Céltalan, cukros összevisszaság.
Kusza, fullasztó, fémes zuhatag.
Sebesség, tettek, programok, szavak,
palackok, ládák, tervek, mámorok.
Közben az ember kábán ácsorog,
mint fásult rab a börtönudvaron –
és nem hanyatlik semmiféle rom
felhőbe, kedves Senki Pál,
imádott Arany Jánosom.