Vers
Rák hava
január, kétezerötben.
vonat, ablakpárkány
és anyám a ködben.
Debrecen felé
és harminc felé
kétezerötben.
amikor ő gondolt rám
mondjuk hetvenötben
egy másik vonaton
másik szürke ködben
úgy harminc felé
hetvenötben.
a vonatok összetartanak.
és milyen érdekes,
hogy találkozunk
hazudnék: nem most
nem először
de valahogy úgy
hogy hetvenötben
hogy én is harminc
ő is, és mindenki
Debrecen felé
egy vonaton annyi minden
s házasként magam is
s gyerekként magam is
kétezerötben magam is
majdnem apaként
Debrecen felé.
csomag, merthogy utazik
szegény, via Kürtös
szendvics, cigaretta
Nevermore, Debrecen felé
majdnem apaként
majdnem gyerekként
egy vonaton, ki az ablakon
és anyám a ködben
táskámban anyaméh
amelyben fogantam
rajta rák, metszetekben:
átcsempészendő
vonat, Neverland, Debrecen
pulykakakas, anyám,
vonat és én összetartunk.
harminc és Debrecen felé
ő élni fog és
élni az összetartás.
azóta elvált és gyerek.
s ha megkérdez a lányom
ahogy anyámat szeretem
túlnézek benne, bennetek
túl a rákon.
hetvenötben és most
és mindörökké.
Három perc
még három perc, hogy
rólad szól a vers
nem a tested, egy kicsit
most te érdekelsz...
mert mi történhet
három perc alatt
vagy több volt talán?
ez titok marad.
egy este, tíz sör
és te a ráadás
furcsa kis szavak
és káromkodás
én, a hasbeszélő
mikor hallgatok
s te, amúgy is csendes.
félszavak. szótagok.
három rövid perc
s három nap csoda
háromszor száz év
nem tudom. ki tudja?
s még három perc, hogy
rólad szól a vers
nem a tested, egy kicsit
most te érdekelsz...
ki tudja mi lesz
annyi év alatt
ha három perc és
te, ki magamra hagy
három nap. mondod.
és úgy is teszel.
háromszáz évig
Éva, milyen leszel?
Veszendő dolgok balladája
Állatok közé tévedtem baromnak
s ím, begyűjtenek – fakuló trófeát
de bőröm kérge legszebben most ragyog
s a tükör mögött az arcom odaát.
Leköpnek, mert a testem, lelkem kurva
s magam is leköptem morált s etikát
harminc évemet magam mögött tudva
tán létemen most a lelkem bukik át...
Úgy van, Uram, hogy gyarlóságom
s mit vesztettem: most köszönöm neked
hogy elhagytam és már-már elfeledtem
szerelmeim s a szűkülő létteret
ahol a vágy még álruhában egyszer
az emlékekkel s a gúnnyal összenézne
Uram, úgy van, hogy köszönöm
hogy gyarlóságom mára különbéke
mert századszor is olajra léptem
hogy forró lett a régen hűs talaj
hiába hogy a templomodba tértem
s lelkem széttépve kértelek tavaly
és kerestelek, lemondva a nőről
elvetve már könyvet, bort, barátot
hogy megmutasd – ha van még – az utat
s mi érhetne még, ó, csak egy fél karátot
a reményt, amellyel végül kitöröltem
a seggem és aztán falhoz basztam azt
és úgy éreztem egy röpke pillanatra
hogy átvertél mint kurva a kiskamaszt
s mivel az ember napról napra bölcsebb
s mint utalnak erre ez itt leírt sorok
lásd: a volt s a lesz közötti sávot
szétmossák lassan olcsó tájborok
Uram, ím köszönet s bocsánat érte
hogy így történt, mert régen meghalad
s nem fontos már ki adta, ki kérte
de túl tényszerű, az, ami itt maradt
a frigy, amelyet áldásod nem kísért
s csak a búcsúnál voltak ott papok
de jó volt ahogyan tudtunk szeretni
valahogy akképpen, mint az angyalok
s ha már így volt, nem mentesít az emlék
mely sarokba dob, minket, a tárgyakat
s az elrebegett gyarló félsorok közt
arcunkra fest a porból maszkokat.
S hisszük, hogy így van: a tények ősze ez
de semmi pasztell, csak üres, szürke fény
s akik mi voltunk már nem is összegez
csak krónikát ír, miként e költemény
Envoi
Princesse, plus cruelle que le vin
De mon sang rougissant le bleu des cieux,
Oui, je voudrais que ces vers te parviennent
Ivres toujours et toujours amoureux.
(Jean-Luc Moreau fordítása)
(hercegnő, kegyetlenebb a bornál
mely bíbor vérem volt a kék egen
engedd e szavak megtaláljanak
szerelmesen és hullarészegen)
